Gregor Bernadett nem bán semmit sem

MAGAZINOK > NŐI > Sztárpletykák > Gregor Bernadett nem bán semmit sem

t: 1894

Sokáig nem hallottunk rólad semmit. A bulvársajtó feladta a harcot, visszavonult, Gregor Bernadett pedig eltűnt a szemünk elől. Tudatos volt a kivonulás?

– Igen, megnyugtató, hogy egy benzinkútnál az újságstandról már végre nem én nézek magammal szembe, valami borzalmas főcímmel megtoldva a rólam szóló híreket. Elgondolkodtam, hogy megérte-e az őszinteség? Profitáltam ebből bármit? Nem hiszem. Árucikké váltam, amellyel jól eladhattak egy-két újságot. Ennyi, nem több. Kénytelen voltam tudomásul venni, hogy nem rám kíváncsiak, csak a körülöttem levő botrányra. Érdektelenné váltam, nem arról érdeklődtek, hogy miben játszom, milyen filmet forgatok, hanem kizárólag a magánéletemről. Belefáradtam, ráadásul túl nagy árat fizettem mindezért.

– Tanultál belőle? Tudod, mi az, ami egy színész számára vállalható a nyilvánosság előtt?

– Sajnos az a fajta ember vagyok, aki hosszú távon is nehezen tanul a hibáiból. Ezért mondtam tavasszal igent néhány felkérésre, vállaltam el, hogy újból nyilatkozom az életemről. Az utolsó televíziós show-ban azonban majdnem megtorpantam. Kellemes volt a hangulat, jó légkörben zajlott a beszélgetés, mégis elgondolkoztam, hogy szükség van-e arra, hogy egy-két millió ember előtt mondjak el néhány dolgot.

- Végül?

– Szabtam egy határt. Volt, amiről nem beszéltem. És hadd meséljek el még valamit arról, hogy mitől és miért kellett változnom. Szegeden gyerekeskedtem, és amikor édesapámat megkereste egy újságíró, én ezt mindig csodaként éltem meg. Úgy gondoltam, az újságíró olyan furcsa lény, az újságírás olyan elképesztően érdekes foglalkozás, ami minden tisztelet megérdemel. És akkor most nagyot ugrom az időben. Már színésznő vagyok, sőt gyerekem is van, túl vagyok két váláson. Nézem az újságokat, hallgatom a híreket. Olyan, hirtelen jött sztárok legintimebb pillanatairól számolnak be, akiket showműsorokból, televíziós játékokból ismerhet a közönség. Félreértés ne essék, nem akarom lebecsülni mondjuk a VV bármelyik résztvevőjét, de ha az emberek rájuk kíváncsiak, akkor a legjobb, amit tehetek, hogy kimaradok ebből a nagy nyilvánosdiból. Mert nem szeretnék már arról beszélni három mondatban, hogy a férjem tejföllel eszi-e a csirkepörköltet vagy sem, csak azért, hogy forogjon a nevem. És azt sem szeretném, ha azért, mert valakiknek nem nyilatkozom, ha udvariasan elhárítom az érdeklődést, akkor a megkérdezésem nélkül gusztustalan cikkek születnének.

– Miközben napi rendszereséggel jelen vagy egy új sorozatban.

– Hát persze, de ez szerencsére munka. Márciusban hívtak fel a Jóban-rosszban sorozattól, vállalnék-e egy epizódszerepet. Igent mondtam, legutóbb hat éve forgattam a 7-es csatorna című sorozatban. Kellemes, jó hangulatú munka, s bár csak három hétre hívtak, továbbírták a szerepemet, így mostanában heti egy napot forgatok.

– Van visszajelzésed az általad alakított figuráról?

– Nincs. Egyszer olvastam valahol, hogy vajon Lukács Sándor ellent tud-e állni a hódításnak, de ennyi volt. Na jó, tegnap Budaörsön belefutottam egy általános iskolás csoportba, a gyerekek annyi idősek lehettek, mint Bence fiam. Azt kérdezte az egyik gyerek a másiktól, hogy szerinte én vagyok-e az a nő a sorozatból. Elmosolyodtam rajta, tulajdonképpen még jól is esett.

– Bence hogy viseli a veled való viharos történéseket?

– Kisebb korában nem is fogta fel, hogy az anyukája így vagy úgy, de az újságok címlapjára került. Ebben segített az iskola, ahova Bence jár. Egy budai sportiskolába írattam be, amelynek egészséges, normális szellemisége megvédte az inzultusoktól. Egy ideig kérdezgettem tőle, hogy hall-e ezt-azt az osztálytársaitól rólam, piszkálják-e valamivel miattam, de a válasz mindig nem volt. Egyébként az úgynevezett zűrös magánéletemet illető kritikák sokszor azt firtatták, hogy milyen anya az, aki saját kénye-kedve szerint állandó váltásoknak teszi ki a gyerekét.

És milyen anya?

– Sok bizonytalanság van az életemben, de semmi nem változtat azon, hogy szeretem a fiamat, és ő is szeret engem. Történjék bármi, soha nem leszek magányos, hiszen mi ott leszünk egymásnak. Néhány éve a VII. kerületben laktam, elég kemény környéken. Sokszor féltem hazamenni, a lakást se nagyon szerettem. Az életem se volt rendben. Aztán egy napon elgondolkodtam, mi bajom is lehet? Egészséges, felnőtt nő vagyok, aki ha véletlenül elveszíti a munkáját, vagy éppen nem kap szerződést sehol, akkor is megállja a helyét. Mert legfeljebb elmegy újságot kihordani, vagy takarít, vagy akármi mást csinál, mert a jég hátán is megél. Hiszen ott van a fia. A másik. Ha egy kisgyereknek nem adatik meg, hogy teljes családban nőjön föl a saját anyukájával és apukájával, ha sok minden változik az életében, akkor a legtöbb, amit kaphat, az az anyai szeretet. Ez pedig töretlen bennem, bár néha nehéz igazán jó anyának lenni. De úgy érzem, mi ketten elég jóban vagyunk egymással.

– Említetetted a költözködést. Amióta Pesten vagy, hányszor kellett dobozolnod, egyik helyről a másikra hurcolkodnod?

– Végig kell gondolnom: 1991 óta, tizennégy év alatt tízszer. Nem is olyan sok, bár volt olyan év, hogy négyszer is költözködtünk. Most is albérletben élünk, és bevallom, ebből a kartondobozos, átmeneti életből már kezd elegem lenni. Vágyom arra, hogy valahol végre otthon lehessek.

– Ami nyilván nem csak a tárgyakat jelenti.

– Nem, bár azok is fontosak. Ha kimondom azt a szót, hogy otthon, a régi szegedi otthonom jut az eszembe, amikor még élt az anyukám. Azt hiszem, utoljára ott voltam otthon. Azóta csak lakásokban élek, és véletlenül se jut az eszembe, hogy szépítgessem, hiszen úgyis továbbállok. Gyakran beszélgetünk a férjemmel, hogy vidékre kellene költöznünk, de legalább a főváros közelébe. Sok minden visszatart. Leginkább az, hogy néha már így is lehetetlenre vállalkozom, amikor a kőbányai stúdió, a Budaörsi Játékszín, Bence iskolája és a Magyar Színház között ingázom egy nap. Ha a városon túl laknánk, szerintem néha haza se érnénk. Nehéz döntés.

– Pedig nem vagy az a nehezen döntő típus.

– Nem, bár a végsőkig képes vagyok kitartani.

– Egy kapcsolat mellett is?

– Én még nem éltem olyan kapcsolatban, ahol minden kerek lett volna, amelyben ne akartak volna egy kicsit megváltoztatni. És még ezeket is elfogadtam.

– És ez a mostani házasságod milyen?

– Minden tekintetben más, mint az eddigi kapcsolataim. Gyönyörű egy év van mögöttünk. Egyébként visszanézve az előző kapcsolataimra, nem bánok semmit. Jó, az elmúlt tíz évem kalandosra sikeredett, de legalább nem éltem és nem nyomorodtam meg egy rossz házasságban. Persze azt is elfogadom, ha valaki hosszú távon képes kompromisszumot kötni. Én más utat választottam. De ma már kezdek jóban lenni önmagammal, kezdem elfogadni, hogy a saját döntéseimmel nem kell megfelelnem a környezetem elvárásának. Sokáig ezt tettem. Már nem kérem ki mások véleményét egy-egy döntésem kapcsán, és nem tartom magam hitvány, ostoba embernek, akit ne lehetne szeretni.

Ők mondták róla

Gát György rendező, producer, Bernadett második férje:
– Négy évig tartott a kapcsolatunk, nagyon szép része volt az életemnek. Hogy miért lett vége? Nincs különösebb oka, egyszerűen eltávolodtunk egymástól, ahogy ez bárki másnál megtörténhet, és meg is történik.

Geszti Péter, Bernadett volt szerelme:
– A közelmúlt eseményei is azt bizonyítják, képes vagyok felrúgni magam körül mindent, ha nem azt az életet élem, amit szeretnék. Úgy éreztem, eljött az idő, amikor egy új egzotikus területet kell felfedeznem, el kell járnom egy szenvedélyes tangót, és aztán haza kell mennem. Nem bántam meg a kapcsolatunkat, amely az elején bűbáj, a végén good bye volt…

Koncz Gábor, a lovag, a jó barát:
– Nálam, a lakásomon éjfél után nem maradhatnak nők, ám Bernadettel szívesen kivételt teszek.

Erdélyi László, exvőlegény, az Unisex együttes frontembere:
– Nehezen dolgoztam fel a kapcsolatunk végét, majdnem rámentem a szakításra.

(nana)

2005.07.01

| Többi

vissza a rovathoz | vissza címoldalra

Gregor Bernadett nem bán semmit sem

Legfrissebb magazinok