Szlovákia

MAGAZINOK > UTAZÁS > Környező országok > Szlovákia

t: 3368

Élő tradíciók
Keskeny aszfaltcsík kanyarog a Nagy Fátra dombos vidékén, mi mégis kénytelenek vagyunk gyalogszerrel megközelíteni a világörökség részét képző Vlkovínec falvát. Nem is baj, hogy a gázolajfalót a parkolóban hagytuk, hiszen a zöldellő természetet a busz ablakából csodálni olyan, mint borkóstolót rádión hallgatni. Így legalább van szerencsénk megérinteni az út fölé belógó ágakat, hallani a közelben csörgedező patak csacsogását és orrunkban érezni a szalmabálák jellegzetes illatát. Jó társaságban röpül az idő - a közhely most sem hazudtolja meg magát, pár perc és máris megpillantjuk az első faházakat.

A falu egyetlen, hosszú utcája gyöngyfüzérként tekereg a Sidorovo hegy nyakán. Fonalán, a keskeny aszfaltúton tucatnyi ékkőként pompáznak a mesébe illő kis faházak. Gerendafalaikat megrepedezett színes festékek borítják, rajtuk keresztül apró faablakok segítik a fény útját. A tarka gyöngysor közepén egy megkapó, fatornyos templom díszeleg. Nem kirívó, nem tolakodó, magassága még a szomszédos ház cserepeit sem növi túl. Szerényen, visszafogottan fogja egy csoportba a házakat, s teszi fel a pontot a parasztos egyszerűségében nagyszerű falu összképére.

Ez nem skanzen, ez egy ma is élő falu! - teszi hozzá idegenvezetőnk, ám ennek ellenére nem egy öreg nénike lócáján, hanem egy közeli fogadóban költjük el mai ebédünket. A Salas Krajinka egy szlovák-magyar család által nemrégiben életre keltett étterem. Új, ám mégis tradicionális, mind építészetileg, mind konyhaművészetileg. A környék parasztházaira rímelő épületben a hagyományos szlovák konyha remekeit tálalják, melyekhez kizárólag saját tenyésztésű birkáik adják az alapanyagot. Erről saját szememmel, egy hatalmas sajttál csipegetése közben meg is győződöm, hiszen a vendégteret mindössze egy üvegfal választja el a fürtös-szőrös állatok lakhelyétől. Gondosan, szívvel-lélekkel nevelt jószágok ezek, mi több egyikük olyan közel került a család szívéhez, hogy szabad bejárása van az épület legtöbb helyiségébe. Jár-kel az asztalok között, nézelődik, olykor „odaköszön" egy-egy társaságnak, mintha csak egy igazi, régi vágású főpincérrel volna dolgunk.

Gyógyító, szórakoztató vizek
Mint a Salas Krajinkában felszolgált, hosszú fonalakból álló sajt, a korbácska füzérei, úgy tekeregnek a Thermal Park Besenova csúszdái a víztükrök felé. Most azonban, a szakadó eső eredményeképp, aki teheti inkább a korbácskát választja a vízi kalandok helyett. Első lépésként mi is a négy beltéri medence felé vesszük az irányt, ám a kinti melegvizű medencék oly csábítóan gőzölögnek, hogy végül beadjuk a derekunkat. Elvégre is fürdőzéskor nem olyan nagy tragédia, ha az ember vizes lesz egy kicsit.

A 32 fokos, ásványi anyagokban gazdag termálvízbe nyakig merülve már senkit sem zavar a fejünk tetején kopogó eső. Ücsörgünk, heverészünk, nyújtózunk a kellemesen meleg vízben, élvezzük a víz gyógyító hatását, s hogy a kényeztetésünket tovább fokozzuk, az olykor-olykor működésbe lépő vízsugarakkal masszíroztatjuk magunkat. Kezdem úgy érezni magam, mint egy római császár, már csak a csinos hölgyek és a hatalmas gyümölcsöskosarak hiányoznak. De nem vagyunk telhetetlenek, s már azt is kitörő örömmel fogadjuk, hogy a fürdőben töltendő utolsó fél órára még a nap is kisüt.

Másnap reggel a tátrai csúcsok ölelésében fekvő Holiday Village Tatralandia egy takaros faházában ébredek. Kilépek az esti esőtől még vízcseppes teraszra és mélyet szippantok a friss, hegyvidéki levegőből. Szinte érzem, ahogy a kellemesen csípős reggeli levegő végigszalad a tüdőmben. Csend van és nyugalom, a természet közelsége maradásra csábít, ám a reggelire feltálalt finomságok és a közeli élményfürdő ígéretes kalandjai mozgásra késztetik lábamat.

Magunkra öltjük a modern fürdőkben már jól bevált karóra formájú belépőnket, s belevetjük magunkat az AquaPark Tatralandia grandiózus világába. Huszonhét csúszda, tizenegy medence, wellness részleg, számtalan vendéglátóhely és kitudja még milyen ínyencségek várnak ránk, hirtelen azt sem tudom, mit is sűrítsek bele az előttünk álló bő egy órába. Többen a csúszdákat támadják meg, ám mivel én túl lusta vagyok megmászni a hozzájuk vezető lépcsősorokat, inkább a melegvizű medencék felé veszem az irányt. A vízbe csobbanva örömmel nyugtázom, csoportunkból nem én vagyok az egyetlen, aki a könnyebb utat választotta. Hogy mégse tétlenül pazaroljuk el időnket, előbb amatőr vízilabdameccset indítunk, majd medencéről-medencére járva élvezzük ki a Tatralandiában töltött utolsó perceinket.

Délutáni csúcs
Akinek nem lettek volna elég magasak a Tatralandia csúszdái, az most a 2634 méter magas Lomcini csúcson kárpótolhatja magát. A Tátralomnicról induló négyszemélyes kabinos felvonó egy szokványos sífelvonó érzetét nyújtja, de ami az átszálló állomáson fogad, az már nem mindennapi élmény. A Kőpataki-tó azúrkék, kristály tiszta vizében a csúcsra vezető vonulatok növényekkel tarkított sziklás oldala tükröződik, lábaibnál pedig a csodás tátralomnici panoráma nyújtózik. Lenyűgöző a táj, ám amint a felhők közül előbukkan egy aprócska piros pötty, a Lomnici csúcsra közlekedő felvonó kabinja, teljesen lemerevedek a döbbenettől. A 861 méter szintkülönbséget legyőző, 1867 méter hosszú drótkötélpályát ugyanis egyetlenegy tartópillér sem támasztja, úgy lóg a levegőben, mint egy hanyagul odavetett cipőfűző.

Az imént még apró pontnak látszó felvonóról időközben kiderül, hogy akár 15 embert is képes egyszerre a legmagasabb pontra juttatni, így kis csapatunk is gond nélkül elfér a kabinban. Az első pár száz méteren teljesen szokványosan haladunk, ám ahogy áthatolunk a felhőpamacsokon, a vízszintes vonalú mozgásunk úgy válik egyre inkább függőlegessé. Az utolsó pillanatokban már szinte karnyújtásnyira vagyunk a sziklafaltól, az ember már azt hinné, hogy neki is megyünk, de a kötélpálya emel rajtunk egy utolsót és máris a végállomáson vagyunk. Egy sor lépcső megmászását követően meglepő módon egy apró, de igazán igényes kávézón át vezet az út a Lomnici csúcsot körülvevő fémpallókra.

Ilyen magasságban nyáron is hideg van, még a széldzsekim sem nyújt elég menedéket, de nem bánom, hiszen így lehet igazán átérezni a természet ilyen mértékű hatalmasságát. Percekig csak sétálok le-fel, élvezem a süvítő szelet, az arcomba csapódó felhőket, a

Úri sport a hegyek között
A Lomnici csúcs meghódítása gyerekjáték volt a felvonók segítségével, ahhoz a kihíváshoz képest, amit utolsó napunkra terveztünk. Amatőrök lévén ugyanis két golfpálya gyepét kell épségben hagyni, miközben golfütővel csapkodunk pár centire felettük. Az első „áldozatunk" a Magas-Tátra lábainál, Vel'ká Lomnica település mellett fekvő Black Stork Golf Club.

Szerencsére azonban itt is fenntartanak egy részt a „földhányó" kezdők számára, sőt csatlakozik hozzánk egy profi oktató is, hogy minél hamarabb elsajátíthassuk a paraszti játékból úri sporttá avanzsálódott golf tudományát. Szakszerű tanácsainak köszönhetően a „putting", a közelről való begurítás már mindenkinek egészen jól megy, hat-nyolc ütésből már bármelyikünk betalál a lyukba. „Itt dőlnek el a versenyek, nem a hosszú ütéseknél." - hívja fel figyelmünket az oktatónk, ám engem mégis jobban vonz a „driving range" nevű pályarész, ahol az imént említett hosszú ütéseket lehet gyakorolni.

Első körben mindenkinek egy kosárnyi labdát kell a lehető legmesszebbre juttatnia. A hölgyek kissé finomkodva toszogatják a labdákat, a férfiak erőből - talán a főnökükre vagy a hűtlen párjukra gondolva - próbálják túlszárnyalni egymás rekordját. Oktatónk is beszáll a versenybe, s hatalmas fejű ütőjével legalább négyszer akkorát üt, mint mi. „Ezért ilyen drága ez az ütő." - szerénykedik oktatónk, de mi tudjuk, nem csak az ütőnek köszönhető a szemmel látható különbség.

Az Alacsony-Tátra déli oldalán, a Tále síközpont lejtőinek lábánál fekvő Gray Bear Golf Club oktatója sem kevésbé ügyes ember, ám itt már többen felvesszük vele a kesztyűt, s ha megközelíteni nem is tudjuk ütéshosszát, azért mi is egyre messzebbre küldjük a hófehér golyókat. Én is mindent beleadok, próbálom nem erővel, hanem ésszel, jó mozgással megütni a labdákat, s így már nem is annyira az ütéseim távolságával, mintsem az irányzékkal van a probléma. Kanyarodik jobbra és kanyarodik balra, egy alkalommal még a labdákat szedegető autót is eltalálom. „Aki eltalálja az autót, az fizet a sporttársainak egy kör italt. Ez a szabály." - mosolyog rám oktatónk rosszmájúan.

A rundó ugyan elmarad, de mégsem búcsúzunk szomjasan a nemzetközi versenyekre is alkalmas pályától, s egyben Szlovákiától. Mikor a golfütők már elhalkulnak, s a golflabdák is pihenőre térnek, akkor ülünk asztalhoz a Gray Bear Golf Club éttermének teraszán. Mennyei ételek kerülnek asztalunkra, melyeket mennyei italokkal öblítünk, mennyei környezetben, a mennyei Tátrában.

traveland.hu

2008.09.15

| Többi

vissza a rovathoz | vissza címoldalra

A CIKK KÉPGALÉRIÁJA

Szlovákia

Legfrissebb magazinok