A Norbi-jelenség

MAGAZINOK > NŐI > Sport, fitness > A Norbi-jelenség

t: 3936

Évente több mint 100 ezer kilométert autózik. Nemcsak itthon, határainkon túl is kíváncsiak módszerére, magával ragadó egyéniségére. Megtörténik nemegyszer, hogy csak késő délután jut eszébe: ma még nem evett, nem pisilt. Sebaj! Szereti ezt az életformát. Hisz magában, és hitet ad másoknak is. Miként ő is kapott annak idején…

- Állítja: kövér kisfiú volt. Mikor hízott meg?
- Imádott nagymamám halála után, talán bánatomban. Tizennégy évesen 160 centi magas és 100 kiló voltam. Tízesztendős koromig húsokon és főzelékeken éltem, minden falatot úgy kellett belém imádkozni. Anyukám és nagymamám 120 kilósak voltak, a rokonságban is bőven akadtak túlsúlyosak. Jómagam vékony rosszcsontként éltem a VIII. és IX. kerületi grundéletet. Bandáztam, fociztam, bringáztam, parittyáztam. Ahogy nassolni és hízni kezdtem, egyre tunyább lettem. Otthon maradtam – hisz nehezemre esett a mozgás, és csúfoltak is. Regényeket olvastam, álomvilágban éltem. Ha néha a tükörbe néztem, nagyfenekű, pattanásos kamasz tekintett vissza rám. Úgy elkeseredtem, hogy muszáj volt egy kis édességgel vigasztalni magam. Pedig hogy szerettem volna szerelmes lenni, hódítani! Esélyem se volt rá… Romlott a tanulmányi eredményem, aluszékonnyá váltam. Fájdalmas kitaszítottságban, zsírbörtönöm foglya voltam.

„Negyven kilóval könnyebben kinyílt a világ.”
- Mi adta meg a lökést a fogyókúrához?
- Nem mi, hanem ki. A nagyszerű Széles Lajos, középiskolai testnevelő tanárom.

- A tesitanárok általában utálják és gúnyolják a kövér növendékeket.
- Esetemben nem így történt. Az első óra a tornaterem tempós körbefutásával kezdődött. Izzadtam és vörösödtem: a többiek rég lehagytak. Kaptam a megjegyzéseket. Kötélmászás következett. Arra se voltam képes, hogy legalább rácsimpaszkodjak a kötélre. Az osztály dőlt a röhögéstől. Tanárom az osztályt Vigyázz!-ba parancsolta. Engem kiállított eléjük. Közölte: a tanév végére le fogok fogyni, lábsegítség nélkül mászom fel a kötélen, ő megelőlegezi nekem a jelest. Óra végén kaptam tőle egy fénymásolt űrhajós diétát. Ma már elavultnak számít, de akkor nagyon modern volt. Nem lelkizett, csak annyit mondott: van annyi tűz és elszántság a szemedben, hogy végigcsináld. Tartsd be a diétát és mozogj! Hitt bennem. Ettől én is hinni kezdtem magamban. A kenyeret, tésztát, édességet és az üdítőket száműztem az életemből. Kocogni kezdtem. Az első hónapban tíz kilót fogytam. Családom is elfogadta, segítette küzdelmemet. A hajnali és késő esti kocogást kiegészítettem otthoni tornagyakorlatokkal. Elmondhatom: az én aerobikom 1986-ban kezdődött.

- A következő nyár ugye már nem a hűvös szoba mélyén telt el?
- Harminc-negyven kilóval könnyebben kinyílt a világ. Kertészként dolgoztam a margitszigeti strandon: megéreztem, milyen az, ha valaki nem tanul tovább. Félanalfabéta emberek utasítgattak. Fagylaltot árultam környékünk legmenőbb cukrászdájában. Csinos lányok szólítottak meg. Magam is kóstolgattam a fagyit – kizárólag tölcsér nélkül –, de nem csábultam el az édességnek. Új cél lebegett a szemem előtt: feszes farmerben, szegecses bőrdzsekiben jelenni meg az évnyitón. Így is történt: 16 évesen, 170 centisen 60 kiló voltam. Alig ismertek rám. Egy darabig azt terjesztették: rákos beteg lettem a fogyasztószerektől. Nyári keresményemből vásárolt motoromra is úgy reagáltak: szüleim mindent megvesznek halálos beteg fiúknak.

„A gerincműtét után mozgáskorlátozott lettem.”
- Minden csoda három napig tart.
- Már a középiskolában sokan fordultak hozzám tanácsért. Bekövetkezett, amiről csak álmodtam: valóságos kis sztár lettem, a társaság középpontja. Továbbadtam otthoni amatőr gyakorlataimat. Mai eszemmel már pontosan tudom: nem a szakmai tartalom, hanem a személyes példa és az átváltozott emberből áradó hit volt a lényeg. Átestem a ló túlsó oldalára. Emberfeletti sportteljesítményekre vágytam. Triatlonistaként súlyos balesetet szenvedtem. A gerincműtét után nagyon mélyre kerültem. Mozgás- és életkorlátozottá váltam egy időre. Ez érettségi táján történt. A tanulásba kapaszkodtam. Elmélyedtem a pszichológiában. Egy pontom hiányzott a sikeres felvételihez. Csalódott voltam.

És az élsportot is abba kellett hagyni…
- Helyette jött az aerobik. Rohantam az órákra, annyira tetszett. Néha felkértek helyettesíteni. Népszerű voltam. Újra a középpontba kerültem. Akkoriban még nem voltak férfi tanárok, pedig a nők szívesebben járnak hozzájuk. Sodró örömmel és kreativitással csináltam. Motiváló típusú ember vagyok. Hittek nekem: mutogattam a kisfiú képeimet. Utálom, ha sajnálnak. Irigyeljenek!

- Miért lett rendőr?
- El kellett gondolkodnom: anyámék földszinti lakásának kisszobájában lakva hogyan tehetek szert egy saját kis lyukra és egy szocialista gyártmányú autóra? Egy lehetőség volt akkoriban: a rendszerváltás után megújuló rendőrség szolgálati lakást ígért. Rendőrnek állok. Elképzeltem magam mosolygós körzeti megbízottként egy kis vidéki házban, aki Ladával járja a környéket, és akit az emberek szeretnek. Elvégeztem a tiszthelyettes képzőt: posztos rendőr voltam az Uránia mozinál, razziáztam, járőröztem a VIII. kerületben. Mivel parancsnokaim nem adtak ajánlást a Rendőrtiszti Főiskolára, külső pályázóként, maximális pontszámmal jutottam be. Csodálatos időszak volt: sétáló rendőrként és főiskolásként is fizetést kaptam. Tizenhatezer forintomból vehettem egy Skodát, lízingelhettem színes tévét.
Bár gyakorlataimból írtam egy belső használatú könyvet, készítettem filmet – a rendőrségen hülyének néztek. Otthon is. Ráadásul szüleimnek az volt a véleménye, vagy belügyminiszter leszek, vagy sztárügyvéd. Kedvükért az ELTE jogi karára is felvételiztem. A jogon meg azért néztek hülyének, mert rendőr vagyok. Közben az aerobik jól jövedelmezett, és örömet okozott. Lakást béreltem. Le tudtam vakarni magamról a bélyeget: gyerek vagyok.

„A fél ország követi tanácsaim, anyám nem.”
- Helyi oktatóból hogy lett egy ország Norbija?
- Az óráimra lejártak cégvezetők, marketingesek. Hívtak vidéki fellépésekre. Jártam az országot. Imádtam tömeg előtt ugrálni. Engem már ismert a fél ország, mire a tévéből valaki felhívott: gyere egy kis hangulatot csinálni. Felmerült: legyen saját ötperces műsorom. Úgyis megszűnt a tévétorna. Kilincselni kezdtem százezer forintokért. Ígértem, és megtartottam. Már a budapesti Rendőrközépiskola testnevelési és kiképzési századosa voltam, amikor főnököm döntés elé állított: vagy a tévében bohóckodom, vagy rendőr maradok. Ilyen tévés lehetőség csak egyszer adódik az életben – rendőr akármikor lehetek, hiszen megvan hozzá a képzettségem. Egy év múlva a jogot is abbahagytam. Egyedül éreztem magam: öngyilkos lett a barátom, akivel együtt végeztem a rendőrtiszti főiskolát, akivel együtt jártam a jogra, akivel megosztottam az uzsonnámat.

- Soha nem ingott meg?
- Számtalanszor átvertek. Voltam én is elkeseredett. Néztem én is a 9 mm-es csövébe. Azután elképzeltem magam a bulvárlapok címlapján… Soha nem hagynám itt anyámat! Mindenki meginog. Az a lényeg, vesztünk-e? Csatát nyerni vereségből szép.

- De hát minden sikerült, amit elképzelt. Sőt az is, amiről álmodni se mert!
- Ez csak a látszat. Voltak barátok, akik ellenem fordultak. A sikeres embereknek irigyei vannak. Ami nagyon fáj: kövér édesanyámat ugyan sikerült lefogyasztanom a módszeremmel – mivel orvosai nagyon ráijesztettek –, de már megint hízásnak indult, és nem használja a szobabiciklijét. Borzalmas, amikor az ember épp a szerettein nem tud segíteni, holott a fél ország követi tanácsait. Karriert, munkasikereket lehet pótolni. Családot nem. Ezért vagyok az egészséges élet fanatikusa. Hétfőtől Józsiként újra kezdenék mindent, ha csak tíz percet is beszélgethetnék a nevelőapámmal, aki épp egy külföldi utam alatt halt meg.

2005.04.17

| Többi

vissza a rovathoz | vissza címoldalra

A Norbi-jelenség

Legfrissebb magazinok