HIRDETÉS
HIRDETÉS

MAGAZINOK > AUTÓ-MOTOR > Érdekességek > Plüsstigris

t: 2478

Plüsstigris

Érdemes lenne az gépkocsigyártók számára kötelezővé tenni a My Fair Lady című musical megtekintését – akad néhány párhuzam Audrey Hepburn személyiségfejlődése és az autókészítési trendek változása között. Azzal, hogy a drágább típusokból a gyártóknak ma már kötelező minden zavaró vibrációt, zajt, ergonómiai hiányosságot, gyanús műanyagot száműzniük, gyakran érezhetjük úgy: a fürdővízzel a gyereket is kiöntik. Miközben az újabb típusok egyre karakteresebb gúnyát öltenek, a vezetésük mind unalmasabbá válik. Egy drágább kocsiban egyre megy, hogy hússzal avagy kétszázhússzal autózunk-e, öregurasan avagy versenytempóban vesszük-e be a hajtűkanyart.

Ezt az irányt követi az Alfa Romeo is. Ha csak a minőséget tekintjük, a cég talán nem gyártott még olyan kiváló autót, mint az új 159-es. A korábbi 156-ost leváltó, új, középkategóriás – tehát a Mazda6-tal, Renault Mégane-nal, Toyota Avensisszel, Volkswagen Passattal egy méretbe tartozó – autó tesztelése során világossá vált: az Alfa Romeo elkészítette a maga Audi A4-esét.

Körülbelül annyira örömteli ez az érzés, mint amikor valakinek hosszú évek után végre elkészül a háza, amelyet történetesen annyira betörésbiztosra építettek, hogy nincs rajta bejárati ajtó. Bizonyos esetekben szerencsésebb a megszokott ügymenet.

Nem tudom, ki mondta az Alfa Romeónak, hogy Audit kellene gyártania, de a cég megkérdezhette volna a konszernen belüli Fiatot, megérte-e neki, hogy a Stilóval létrehozta a Volkswagen Golf torinói verzióját.

Meggyőződésem, hogy az olasz autónak megvan a létjogosultsága a német, japán, francia vonal mellett. Akinek volt hatvanas–hetvenes évekbeli Fiatja, Alfa Romeója, Lanciája, az tudja, hogy a korróziós problémákat leszámítva ezek sokszor köröket rávertek ellenfeleikre teljesítményben, élvezetességben, helykihasználásban, úttartásban, de alapvető műszaki elemeik (motor, futómű, fék) tartósságában is. El kell ismerni, sok probléma adódott az elektronikákkal, korrózióvédelmükkel, kiegészítő berendezéseikkel, de egy Alfasud, 127-es Fiat, Lancia Beta, Fiat Panda, Alfetta különleges vezetési élményt nyújtott, és kivételesen praktikus is volt.

A vásárlók e két fontos érdemért sokáig elnézték a gyártási slendriánságokat. Az Európai Unió nyomására azonban Olaszország feladta korábbi protekcionista nézeteit, a kilencvenes évek elejétől már nem óvták védővámok a belső autóipart. A csökkenő kereslet láttán a Fiat és az összes hozzá tartozó, nagyobb márka (Alfa Romeo, Lancia, Maserati) tévesen látott hozzá a válságkezeléshez. Torinó és Milánó a jobb anyaghasználat, hatékonyabb zajcsillapítás irányában fejlesztett, ahelyett hogy kocsijainak megbízhatóságán javított volna kellő mértékben. Megeshet, hogy a minőség látszatát könnyebb megteremteni, mint a megbízhatóságot, de hosszú távon ez vesztes politika.

Tíz évvel ezelőtt a zörgő, nyers és kényelmetlen, ám vérforraló és gyönyörű Alfa 155, valamint a bunkerszerű, csendes, viszont steril és fáradt Audi A4-es is pontosan megtalálta a maga vevőkörét. A mostani, finom kidolgozású Alfa 159-es azonban leginkább megjelenésével szerez pontokat az új Audi A4-essel szemben. Tíz éve nekem csak az Alfa jöhetett volna szóba, ma viszont egyértelműen az Audira szavaznék – és nem azért, mert idősebb lettem.

Térjünk a tárgyra! A 159-es tehát továbbviszi a 147-essel elkezdett minőségjavítási folyamatot, a karosszériaillesztései, burkolatai, zajcsillapítása, extrái, bunkerszerűen döccenő ajtajai a műfaj legjobbjait idézik. Fantasztikusan kényelmes ülések, ügyesen hangolt felfüggesztés, a mérések szerint döbbenetes kanyarvételi és szlalomképesség, fenomenális fékek, ötcsillagos (maximális pontszámú) törésteszt, valamint a leváltott 156-oshoz képesti ártöbblet húzza alá ama nézetet, hogy a 159-es már nem pusztán középkategóriás kocsi, hanem presztízsjármű. A zajcsillapítás olyan hatékony, hogy csak sejthető a távoli gépészet, kevés más típusban kellemesebb ennél autópályán utazni, a beltéri szín- és anyagválasztás pedig a Lakáskultúra bármelyik cikkében megfelelne. A váltó annyira pontos, masszív, férfias, amilyet elsőkerék-hajtásos Alfában még nem látott a világ, az extrakínálat láttán pedig áll a padlóra esik – vélhetnénk, az olaszok most feladták a leckét a német és a svéd riválisoknak. Sajnos fanyalgásra is adódik okunk.

Azzal az 1,9 literes, közvetlen benzinbefecskendezéses, 160 lóerős JTS-motorral, amellyel a tesztautó jött, a gyorsulás élményéről lényegében lemondhatunk. Renault Mégane-ok, Toyota Corollák húznak el könnyedén mellettünk, miközben gázpedált tipró lábunk lyukat üt a padlón. Nem beszélve arról, hogy utasaink sem kapnak sokkal több helyet az egy mérettel kisebb autókban utazóknál. Miközben a sebességmérő mutatója nehézkesen küzdi magát a skála nagyobb értékei felé, rájövünk, hogy a 159-es nemcsak a sportosságtól, de még annak illúziójától is megfoszt bennünket: az Alfa-motor nem hörög, nem trombitál, még csak nem is morog veszedelmesen – csendben teszi a dolgát, tudja jól, nincs mivel kérkednie. Vezettem nemrég egy 3,2 literes benzinmotorral szerelt Alfa Brerát is (amely a 159-es közeli kupérokona), és még az sem bizonyult fergetegesen robbanékonynak. Kimondani is szörnyű, de körvonalazódik: élvezetes dinamizmust ma már egy Alfa Romeónál is csak a dízelmotoroktól várhatunk.

A gyönyörű olasz bestia védelmében azért el kell mondanom: hasonló elpuhulás tapasztalható sok, korábban izgalmasnak tartott típus újabb generációjában: Ford Focus, 3-as BMW, Lexus IS250, Renault Clio, Toyota RAV4 – csak hogy néhányat említsek. De a hagyományok ismeretében ez a változás a 159-esnél a legfájdalmasabb.

(168ora.hu)

2006.06.09

| Többi

vissza a rovathoz | vissza címoldalra

A CIKK KÉPGALÉRIÁJA

Legfrissebb magazinok