HIRDETÉS
HIRDETÉS

MAGAZINOK > UTAZÁS > Erdélyország > A halálra itélt zászlóalj - A hadapródiskola

t: 2156

A halálra itélt zászlóalj - A hadapródiskola

Ismét találkoztunk mindhárom zászlóaljbeli karpaszományosokkal, még az aszódi zászlóaljbeliekkel is, akiket ritkábban látunk, mint a budapestieket. Az iskola végeztével a megfelelők hadapród őrmesterré léphettek elő. Ez már valamiféle tisztjelöltséget jelentett. Ebben az időben jelent meg a HM rendelete, mely szerint az egyéves katonai szolgálatot felemelték két évre, s ez a legtöbb fiatalt keserűséggel töltötte el. A magyarság számára ez már a háború előszelét jelentette. A karpaszományosok valamikor hadapród őrmesterekként szereltek le, most pedig úgy lesz, hogy zászlósként.

Az iskola körlete abban az épületben volt, amely laktanyafogságom helyszínéül szolgált. Sziklay őrnagy volt az iskolaparancsnok, beosztott tisztje pedig egy egészen kiváló hadnagy, Veres János. Ő nemcsak testi felépítésében volt egészen kiváló megjelenésű, sportos, egyenes tartású, csupa izom, keményen katonás, példaképnek alkalmas egyéniség, hanem szellemileg is példamutatóan viselkedő tiszt volt, feltétlen egyenes jellem, igazságos, beosztásának mintaképe.

Történt egyszer, hogy valami szabálytalan dolgot követtünk el (ami egyébként elég nagy disznóság volt), de a kérdését, hogy ki volt az, néma csend fogadta. Az egyperces csönd arra kényszerítette az egész társaságot, hogy ha már eddig hallgatott, akkor hallgasson továbbra is. A felszólításra — többször elhangzott bár — válasz nem érkezett. Mindenki tudta, hogy ki, illetve kik voltak a tettesek, de most már eggyé forrt az egész iskola, és hallgatott. (Megjegyzem, ezt a csendet Veres hadnagy nem érdemelte.)

Erre olyan kemény, háromnapos, reggeltől estig tartó fegyverforgatás, testgyakorlás kezdődött el, hogy naponta többen összeestek, de annál inkább összeszorított szájjal néztünk farkasszemet Veressel. A harmadik nap estére már testileg teljesen kimerült volt mindenki, de lelkileg iszonyatosan kemény. A negyedik napon reggel már nem kezdődött újabb fenyítés, hanem Veres hadnagy kiállt a felsorakozott egység elé, és azt mondta: köszönöm mindenkinek ezt a három napot, mely alatt megmutattátok, hogy egy mindenkiért és mindenki egyért. Ez vezéreljen benneteket akkor is, ha netalán a harctéren kell ezt a magatartást valóra váltani.

A szobánkban — ahol, azt hiszem, nyolcan voltunk — egészen elképesztő dolgokat műveltünk. A könyvespolcok tetején lévő cserépvázák leginkább pisztolylövészethez szolgáltak célpontul. Egyszer valaki véletlenül pisztolyával az ablak alá lőtt, és a golyó visszagurult a lábai elé. Na, ezt aztán mindenki kipróbálta, és teljes sikerrel. Valószínűleg egy keményebb kő volt a falban... Lefekvéskor, elalvás előtt valakinek fel kellett volna kelni, hogy eloltsa a villanyt. Egy sem akarta ezt vállalni, mire Tolnai Butykó, a világbajnok vizipólócsapat tagja kijelentette, hogyha azonnal nem oltja el valaki a lámpát, ő lelövi. Még tízet sem számolhattam, Butykó előrántotta pisztolyát, lelőtte a villanykörtét, majd befordult a fal felé, és elaludt.

Itt, ebben a szobában is én voltam a legfiatalabb. Egy alkalommal, hogy miért, már nem tudom (talán találkozóm lett volna valakivel), gyengélkedőre jelentkeztem. Gyomorpanaszokat tanultam meg színlelni valakitől, és azt adtam elő. Erre az orvos kiküldött a közeli katonakórházba vizsgálatra. Az orvos százados felfektetett a vizsgálóasztalra, és elkezdte nyomkodni a gyomrom tájékát, majd az oldalamat is a máj, epe tájékán. Nagyon csiklandós voltam, ezért elkezdtem nevetni, s minél jobban nyomkodott, annál jobban nevettem. „Ide figyelj, kisöcsi, pusztulj haza, de gyorsan!”

Ezt aztán elmeséltem a haveroknak, vesztemre. A következő műsorszám az volt, hogy most pedig vizsgáljuk meg Döncike gyomrát. És nekiestek csiklandozni. Majd kibújtam a bőrömből, ugráltam, dobáltam magamat annyira, hogy a két szomszédos ágy szétcsúszott, és rövidesen az ágy alatt találtam magam.

Volt közöttünk egy festőművész, iszonyúan szegény fiú. A kimenőruháját a társaság hozta össze. Igaz, nem sikerült valami fessre, a fekete nadrág olyan rövid volt, hogy a cúgos cipő felső szára is kilátszott. A zubbonyáról le lehetett olvasni a heti menűt, olyan pecsétes volt, de hogy eredetileg is ilyen volt-e, vagy az ő lelkén száradt, arra nem derült fény. (Sokkal gazdagabb én sem voltam nála, mint ahogy a közvetlen baráti körömbeliek sem.) Egyszer észrevettük, hogy a kantinban — ahova tejért jártunk, nem szeszes italért — barátunk két perc alatt elkészítette valakinek a portréját, merő szórakozásból. Ettől kezdve csak vele jártunk oda, és mi szereztük neki a kuncsaftokat. Egy portré: 50 fillér! Búcsút mondtunk az éhezésnek.

Egy napon olyasmi történt vele, amire, azt hiszem, nem volt még példa a hadseregben. Kihallgatásra jelentkezett. Éppen kihelyezésen voltunk Fóton. A kihallgatást az őrnagy úr tartotta, aki nem tudta előre, hogy művészünk milyen kérelemmel fog előállni, mert csak annyit jelentett be, hogy magánügy. A kihallgatáson aztán a következő magánügyét terjesztette elő: „őrnagy úrnak alázatosan jelentem, hogy én nem akarok tartalékos tiszt lenni.” Az őrnagy úr mérgében elfehéredett, és azt üvöltötte: „Térdre, paraszt! Hogy merészelsz ilyen kérelemmel előállni? Mars innen! Nem hallottam semmit.” Még a kihallgatás végén is remegett dühében.

Az iskola végeztével hadapród őrmesterként érkeztünk vissza a századainkhoz, és rangunkoz mért beosztásba kerültünk. Életünk semmivel sem lett könnyebb, csak felelősségteljesebb. Helyőrségügyeletes tisztek lehettünk a Mária Terézia laktanyában (az Üllői út és a József körút sarkán), amely csak valamikor volt működő laktanya, most olyan vegyes katonai megszállóhely. Működhettünk az Udvarlaki őrségen mint felvezetők, és a nyári szabadságok idején (ilyen volt az aratási szabadság is) az Udvarlaki nyári őrség parancsnokai is lehettünk. Ez utóbbi volt a legizgalmasabb beosztás. Nem éppen a Vár őrségének ellátása, hanem inkább az odáig való felvonulás. Az ilyenkor fele létszámú udvarlaki őrséget a parancsnoknak kivont karddal, lóháton kellett felvezetnie a Mária Terézia 1. honvéd gyalogezred laktanyájától kezdve. (Ferenc József laktanya az Üllői úton, a Népligettel szemben.)

Tudni kell ehhez, hogy az Üllői úton ekkor még villamosok közlekedtek, és nem volt kürtölés-, csengetéstilalom, ezért ha a lovat váratlanul érte a zaj, hát volt ugrándozás. Ez ugyan még nem lett volna nagy baj, mert a fél kézzel tartott szárat is meg lehetett keményen fogni, de az útburkolat bazaltkockáin a patkó könnyen megcsúszott. Szóval egyetlen nagy izgalom volt egészen a siklóig. Az őrség ezzel ment a Várba, a lovat a lovász vitte fel a Hunyadi utcán a Dísz térre, s ott készültünk fel az őrségváltásra.

Izgalmas beosztás volt a helyőrség-ügyeletesi, huszonnégy órás szolgálat is. Az egész nap valamennyi eseményének híre a budapesti helyőrséghez futott be, és innen továbbították az illetékes helyekre. Éjszaka járőreink a katonák által látogatott (vagy a számukra tiltott) szórakozóhelyiségekbe jártak, ahol feltételezhető volt, hogy rendzavarások is előfordulhatnak. Telefonbejelentésre az állandóan készenlétben lévő „meseautó” száguldott a helyszínre, és hozta be a részeg vagy garázdálkodó honvédeket.

Egyszer egy verekedésbe keveredett huszárnak elvették az oldalfegyverét és a szuronyát, ami a legnagyobb bűnök egyikének számított. Behozta a „meseautó”. A jegyzőkönyv felvételét későbbre halasztottam, mert közben más dolgom akadt. Addig ellesz a fogdában, gondoltam. Amire hívattam, jelentették, hogy a huszár felakasztotta magát. Pontosabban szólva „leakasztotta” magát, mivel az alacsonyan lévő kályharostélyba kötötte nadrágszíját és hanyattvágódott. Már nem lehetett rajta segíteni.

Itt adta ki az ügyeletes tiszt a szállodautalványokat is a vidékről Pestre jövő tiszteknek. Törzstiszteknek a Park Szálló járt. Annyi minden történik ekkora városban egy éjszaka, hogy azt nehéz lenne leírni is. De mindenesetre változatos élményekkel telt a nappal és az éjszaka egyaránt.
Sebő Ödön

Bartha Kata
Erdély krónikása Wass Albert


2012.01.25

| Többi

vissza a rovathoz | vissza címoldalra

Legfrissebb magazinok