A Bükk-hegység növénytakarója

MAGAZINOK > AKI A VIRÁGOT SZERETI... > Vadvirágok > A Bükk-hegység növénytakarója

t: 14614

A Bükk jelentős területe és tekintélyes átlagmagassága lehetővé tette, hogy az egymás fölött elhelyezkedő növényzeti övek szabályosan - hazai viszonylatban a legszabályosabban - kialakulhassanak. Az egyes öveken belül több sajátos társulás különböztethető meg; köztük néhány olyan növényegyüttes él, amely nem elsősorban a magassággal változó éghajlati sajátosságok, hanem a domborzati, alapkőzet-, talaj- és mikroklíma-adottságok hatását tükrözi.

Bükk-vidék természetes növénytakarója - nagyobb vízfolyások völgytalpainak kivételével - szinte mindenütt erdő. 250-400 m tengerszint feletti magasságban a természetes növénytakaró a cseres-tölgyes. Állományait, mint neve is mutatja, a csertölgy és a kocsánytalan tölgy alkotja. A mészkőterületeken már 300 m fölött megjelenik a mészkedvelő tölgyes. Fejlett cserjeszintjét a húsos som határozza meg, de gyakori a galagonya, a mezei juhar is. A különböző tölgyesek cserje- és gyepszintjében tavasztól késő nyárig mindig láthatunk virágzó fajokat.

A védett déli lejtők erdeiben február végén, legkésőbb március közepén kibomlanak a húsos som apró sárga virágai, amelyekből őszre bordó-piros, ízletes csonthéjas termések fejlődnek. A március növénye a leánykökörcsin. Kék, vagy kékes ibolyaszínű virágait kívülről bársonyos szőrzet borítja. Ilyenkor nyílik a sugárzóan sárga tavaszi hérics. Áprilisban a leánykökörcsint a törpe nőszirom váltja fel; sárga, ibolyaszínű vagy szürkésfehér virágai szinte a sziklarepedésekben rejtőznek. Sziklás hegyoldalak korán nyíló, szép sárga virága a tavaszi kankalin, amely néha az északi sziklaélek lassabban olvadó hótakarója tövében emeli csokrát. Áprilistól június végéig virít az erdei szellőrózsa.

A május-júliusi időszak talán legfeltűnőbb növénye a magas, erős szagú nagy ezerjófű. Fürtös, halványpiros virágzata és termése szőrös (és mérgező), páratlanul szárnyalt levelei áttetszően pontozottak. Ilyenkor nyílik a bokorerdőkben az ernyősök családjába tartozó sujtár. Szirmai fehérek, levélkéi kerekdedek és tompán csipkések.

Májustól augusztusig, sőt szeptemberig is virágzik a sátoros margitvirág, a korai kakukkfű, az élesmosófű, a flórenci hölgymál, a keleti szarkaláb, a közönséges borkóró, a kőtörőfű, valamint a csillogó és a piros gólyaorr.

Az 500-700 m között elhelyezkedő gyertyános-tölgyesek a tölgyesek és a bükkösök öve között teremtik meg az átmenetet. A gyertyános-tölgyesek gazdag aljnövényzetét elsősorban boglárkafélék alkotják. Közéjük tartozik a pirosló hunyor, a téltemető, a békabogyó, a berki- és a bogláros szellőrózsa, a felálló, az erdei és a réti iszalag, a sokvirágú-, a gyapjas- és a változó boglárka. A cserjeszint is gazdag. Itt él a madár- és a lisztes berkenye, a barkócafa, a csere- és az egybibéjű galagonya.

A gyertyános-tölgyesek jellemző kora tavaszi virága a kék-, a fehér- és a nagyvirágú ibolya, az odvas- és az ujjas keltike. Nyáron nyit a pettyes-, a borzas- és a hegyi orbáncfű.

A Bükk déli oldalán 600-700 m fölött a bükkösök övébe jutunk. A hűvös északi oldalakon a bükkösök 200 m-ig is leereszkednek. A bükkösök magas, zárt lombkoronaszintje kevés fényt enged át, cserjeszintjük ezért fejletlen vagy hiányzik, gyepszintjük virágos fajai lombfakadás előtt nyílnak. A 750-950 m magas Nagy-fennsíkon és a Kis-fennsík 700 m fölé emelkedő tetőin az ország legnagyobb, legszebben fejlett hegyi (montán) bükkösei élnek. A világosszürke, sima törzsű bükk tiszta állományába csak ritkán elegyedik egy-egy magas kőris vagy hegyi juhar.

Noha a bükkösök lombozata zárt, aljnövényzetük - különösen lombfakadás előtt - korántsem szegényes. Lillafürednél és Dédes környékén már február végén, de legkésőbb március elején megjelenik a szép, sárga virágú téltemető. A kék, ritkán halványrózsaszínes vagy fehér szirmú, tavaszi csillagvirág és a kívül ibolyáslila virágtakarójú, tenyeresen ölbe fogott levelű pirosló hunyor a bükkösök legkorábbi virágai közé tartozik. Kora tavasszal, a nedves bükkösök jellemző növénye a párta nélküli, sárgászöld csészéivel és aranysága felleveleivel világító veselke. Bükkfák gyökerein élősködik a korán virágzó vicsorgó. Szára rendszerint az avar alatt marad, de halványpiros virágfüzére könnyen észrevehető.

Áprilisban bővül a virágválaszték: eléggé gyakori a mérgező foltos kontyvirág (a Calla közeli rokona), amely ilyenkor 10-20 cm hosszú zöldes virágburkáról, ősszel piros bogyóbuzogányáról ismerhető fel. A kék virágú erdei nefelejcs mindenütt elterjedt. A hegyi bükkösökben virít a hagymás fogasír, a levele hónaljában fejlődő hagymácskákról ismerhetünk rá. A tisztásokon nyílik a ritkább, halvány-kénsárga sudárkankalin és a gyakoribb sárga tyúktaréj.

Savanyú talajú bükkösökben májusban kezd virágozni az erdei madársóska. Szirmai fehérek vagy kissé lilásak, szív alakú levélkéi hármasával, lóherére emlékeztetően helyezkednek el. Savanykás levelei, különösen a Nagy-fennsík vízszegény vidékein, a szomjúságot is csökkenthetik. Ilyenkor zöldül ki néhány helyen (Tekenős-völgy, Áfonyás-oldal Bükkszentkereszt közelében) a Bükkben ritka, lombhullató fekete áfonya, amelynek levelei tojásdadok, hegyesek és fűrészes végűek, viráguk zöldes-vöröses és gömbös, bogyótermésük közismerten kékesfekete. Meg kell jegyeznünk, hogy a bükki fekete áfonya sohasem gyűjthető nagyobb mennyiségben, úgy, mint a Kárpátokban vagy akárcsak Kassa környékén is.

A bükkösök jellegzetes növénye a salamonpecsét. Igen érdekes a liliomfélékhez tartozó, gyöktörzses és négytagú virágokat fejlesztő farkasszőlő. Szárán 4-6 visszás tojásdad, örvös állású levél található. Termése sokmagvú fekete bogyó. A bükkösök hűvösebb és nedvesebb levegője igen kedvez a páfrányoknak. A hölgypáfrány, az erdei pajzsika, a szálkás pajzsika és a hegyi pajzsika is elterjedt.

A Bükk-fennsík peremébe mélyülő szurdokokban az ország legszebb szurdokerdői magasodnak. 25-40 m-ig emelkedő lombkoronaszintjüket termetes bükkök, hegyi juharok és magas kőrisek alkotják. Alattuk illatozik az erdei holdviola, gyakori a farkasbogyó, tömegesen virít az aranyos veselke és az erdei nenyúljhozzám. A szurdokerdőkben honos szép haraszt a gímpáfrány. Az északra futó, hűvös, nedves szurdokvölgyekben (Leány-völgy, Ablakos-kő-völgy) több ritka, magashegységi elterjedésű maradványfaj él: havasi ikravirág, sárga (kétvirágú) ibolya, havasi iszalag, havasi turbolya.

A szőrfűgyepek jellemző, júliusban virágzó növénye a magyar palástfű. A boglárkaféléket az elálló vagy lehajló, bozontos szárú gyapjas boglárka, a fészekvirágzatúakat a mezei aggófű, a szegfűféléket a füzéres szikárka képviseli. Tovább színesíti a képet a sötétrózsaszín nagy pacsirtafű - virágai 1,5 cm-esek is lehetnek -, a lilásvörös fürtű üstökös pacsirtafű és a lazább fürtű, szürkéskék hegyi pacsirtafű. Nyáron gyakran találkozunk az ernyősök családjába tartozó, fehér szirmú, pirosló gallérka-levelű völgycsillaggal. A szúnyoglábú bibircsvirág hosszú, fonalas sarkantyúja a nyúlánk, fürtben álló, illatos piros virágok tartozéka; gumója hasogatott; a békakonty két nagy tőálló levelet fejleszt, virágai zöldek, virágzati gerince mirigyes-pelyhes.

Szőrfűgyepekben és hegyi rétek, erdők találkozásában, a Nagy-mező déli töbreinek szélén virágzik június-július legszebb ékessége, a turbánliliom. Lepellevelei rózsaszínűek vagy pirosak, de mindig sötéten pettyezettek, és ha kinyílnak, hátragöngyölődnek.

A nyár második felében (július-szeptember) kezd virítani a fehér here és a hegyi lóhere. Előbb finom illata, később élénk rózsaszínű foltja hívja föl figyelmünket a vékony kakukkfűre. Gyakori a pimpófélékhez tartozó vérontófű és a terebélyes harangvirág.

A következő, szeptemberig terjedő időszak ritka különlegessége a Nagy-mező egyik töbrében meghúzódó, kárpáti jellegű északi pofóka vagy sárkányfű, amely hazánkban csak itt él. A búcsúzó nyár hozza virágzásba az ördögharapta füvet, a szártalan bábakalácsot, a paróka imolát és a tárnicsokat. A kígyótárnics, a kornis-tárnics és a lilás virágú hegyi tárnicska magashegységi hangulatot adnak a tájnak.

A Bükk hegységben a boróka és a tiszafa kivételével az összes fenyőfa mesterségesen telepített. Többségükkel a Nagy-fennsík irtásait kísérelték meg újra fásítani. Legöregebb a Jávorkúti "Ősfenyves" mintegy 30 hektáron elterülő, közel másfélszáz éves luc- és vörösfenyő-állománya, amely korát a kedvező mikroklímának köszönheti. A fenyők tömeges telepítéséhez a bükki éghajlat nem a legmegfelelőbb, ezért, ahol lehet - gazdasági és természetvédelmi szempontból - az ősi bükkösök visszatelepítése célszerűbb.

A Bükk-hegység gyorsfolyású hegyi patakjait magaskórós égeresek kísérik. Kora tavasszal - március-áprilisban - a bükki patakok partját a marti lapu sárga fészkei és a vörös acsalapu sötét húsvörös színű virágzat-kandeláberei borítják be. Később kifejlődő nagy leveleiket a környék népe keserűlapunak nevezi, és a nyári záporok idején vagy erős napsugárzás ellen ernyőként is használja.

A zsurlókat a március-áprilisban termőhajtást hozó mezei zsurló, májustól az erdei zsurló, a Csanyik-völgyben az óriás zsurló és a kemény csúcsú, sárgászöld, áttelelő téli zsurló képviseli. (forrás: www.bukk.info.hu)

2005.07.18

| Többi

vissza a rovathoz | vissza címoldalra

A CIKK KÉPGALÉRIÁJA