HIRDETÉS
HIRDETÉS

MAGAZINOK > UTAZÁS > Erdélyország > A halálra ítélt zászlóalj - A bevonulás

t: 2243

A halálra ítélt zászlóalj - A bevonulás

Felsőkereskedelmiben érettségiztem, Székesfehérvárott, 1938-ban. Nem sokkal előtte egy országos tanulmányi versenyt nyertem meg a Vas utcában. A díj száz pengő és egy biztosított állás volt a Magyar–Olasz Bankban. (Azért éppen ott, mert olasz szakos voltam, és közepesen beszéltem is a nyelvet.) Az állás elfoglalásának feltételéül szabták azonban, hogy előbb le kell tölteni a katonai szolgálatot. Ez akkoriban még egy év volt.

18 éves fejjel, korengedéllyel, karpaszományosként vonultam be a budapesti 1. honvéd gyalogezredhez. A laktanya nagy udvarán gyülekezett a bevonuló társaság a katonaládákon ülve, majd jó pár óra múlva jött egy altiszt, aki név szerint felolvasta, hogy ki hová van beosztva. Én a II. zászlóalj 3. századához kaptam beosztást, ahol Berki főhadnagy volt a századparancsnok.

A század körlete az első emeleten volt, ide igyekeztünk ládáinkat cipelve. Az első emelet folyosóján ott tornyosult felettünk a szolgálatvezető törzsőrmester terpesztett lábakkal, csípőre tett karokkal. A puszta jelenléte megállította a menetet, szinte a földbe gyökereztünk. Hatalmas ember volt és görbe lábú, mint a huszár, aki eggyel nagyobb számú lovat kapott. Arcán súlyos sebesülések (vágások, szúrások) nyomai látszottak, amitől aztán a szája is ferde volt, amint harsogta: „Én vagyok a század anyja!” Mögöttem egy angyalföldi vagány halkan megjegyezte: „Na, anyucikám, nem vagy nagyon kívánatos!”

Az első emeleti, igen nagy méretű legénységi szobában mindenkinek megmutatták az ágyát. A szobaparancsnok azonnal közölte, hogy úgy hallotta, hogy ezt a karpaszományos dolgot már eltörölték, és mi hárman ne is szóljunk róla. (Rövidesen kiderült, hogy ez azért még nem igaz.) A szobaparancsnok, a kb. 40 tagú legénység legfőbb ura egy angyalföldi legény volt, aki már harmadik éve szolgált, egyet kötelező szolgálati időként, kettőt pedig pótlásként, mivel két évig ült a Margit körúton.

Talán ennek tulajdonítható, hogy soha nem volt jó hangulatban, inkább olyan mérges, büntetős és kiabálós fiú volt. Különösen a karpaszományosokra vadászott, és ha a szobában valami hibát akart találni, azt minden esetben a karpaszományosokon tudta megtalálni. Ezért aztán jókora gyakorlatra tettünk szert a WC-és körletpucolásban.

A kiképzés kemény és fárasztó volt, annyira, hogy az elegendő mennyiségű étkezés után is állandóan éhes voltam. Mikor megtudtam, hogy a Szolgálati Szabályzat szerint, akinek az élelmezési adag nem elég, az kihallgatáson kérhet dupla kenyéradagot, jelentkeztem, és így a fél kenyér helyett egy egészet kaptam. Ezután aztán már nem kellett éjjel felnyúlnom a polcomra kenyérért, hogy reggelre szépen elfogyjon, és csak bámuljam a többi kenyérevőt.

Századparancsnokunk, Berki főhadnagy egészen különös figura volt: szőke, kék szemű, vékony ajku, alacsony férfiú, titpikus szadista. (Életem során — főleg a harctéren — találkoztam ilyenekkel, főleg németek közt.) A kihallgatáson iszonyatosan ordított a legcsekélyebb vétséget elkövető honvéddal is. Így aztán előfordult, hogy egy szegény fiú szabályosan bepisilt. A századparancsnok úr (aki egyben a szobaparancsnokom is volt) valószínűleg igen meg volt elégedve magával, hogy ő milyen félelmetes. Ez a börtönviselt, öreg katona kétévi fogsága alatt az emberkínzás minden elképzelhető és elképzelhetetlen módját átélte. Annyi fantáziája pedig volt, hogy megszerzett ismereteit újabb és újabb kínzásokkal egészítse ki.

Emlékezetessé tette számunkra a nap minden óráját, unatkozni nem maradt időnk, az biztos. Még ebédidőben sem, mivel igen gyakran a szobaparancsnok úrnál ebédeltünk „sisakon”. Ez azt jelentette, hogy az ágy elé húzott katonaládánkra tettük rá a sisakot, s ennek domború részére két lábbal rákuporogva kellett a csajkából ebédelni. A folyton lecsúszó lábunk úgy elgémberedett, hogy már a leves közepén jeleztük, hogy jóllaktunk, befejeztük az ebédet. Én a végén már mosolyogtam az egészen, mivel dupla kenyéradagomra gondoltam...

Jó ideig azt hittem, hogy századparancsnokom velem nem művelhet semmi égbekiáltó dolgot. De tévedtem. Egy karácsonykor, a szilveszteri szabadságok idején, amikor a legénység nagyobbik része szabadságon volt, én a visszamaradók közé sodródtam. Már hadapród őrmester voltam. Kemény időjárás volt, s a legénységi szobában, ahol az alacsony létszám miatt még az istállómeleg is hiányzott, majd meg lehetett fagyni. Ezért követtem el azt az istentelen baklövést, hogy mivel jó viszonyban voltam a zupás őrmesterrrel, engedtem a meghívásának, és az ő szobájában aludtam. Még ma sem tudom, hogy jutott ez a századparancsnok tudomására, de tény az, hogy kihallgatásra rendelt, és szigorú kioktatás mellett 30 nap laktanyafogságra ítélt.

Ez azt jelentette, hogy a napi foglalkozáson részt kellett venni, de a laktanyából tilos volt kimenni, és egy meghatározott helyen kellett éjszakázni. Ez a hely a keleti szárny második emelete volt, ahol üres szobában egy ágy volt és minusz 16 fokos hőmérséklet. Bajtársaim honnan, honnan nem, kerítettek tíz darab pokrócot, s azt terítették rám, hátha a súlytól melegem lesz. Másnap, mikor megköszöntem a szívességüket, bevallottam nekik, hogy így is majdnem megfagytam.

A rákövetkező napon — már takarodó után — megjelentek vagy hatan, felemelték az ágyamat, és bevittek a mosdóba. Ott megeresztették az összes vízcsapot (volt vagy tíz), s az ebből származó plusz hőmérséklet elviselhetőbbé tette számomra az éjszakát. És ez így ment harminc napig.

Ilyen nevezetes századparancsnokot fogtam ki magamnak! Mindezeket leszámítva azért kiváló szaktudású, jó katona volt. Csak az a fajta — ahogy a legények mondták —, akit hátulról szoktak lelőni (és nem éppen az ellenség) futás közben.

E megpróbáltatásokat — melyeknél később sajnos még különbekben is volt részünk — akkor úgy éltük meg, mint egy átokverés beteljesedését, mint egy — az itt szolgáló elődeinkkel megesett — rémtörténet következményét. Az elmúlt évben ugyanis egy ezredbeli katona ittas állapotban megölt valakit a kispesti Gödörben. Ez annyira szokatlan és egyedülálló eseménynek számított, hogy senki nem tartotta túlzottnak, hogy az 1. gyalogezredet emiatt kerek egy évig büntetőezreddé változtatták. Az az egy év úgy zajlott, hogy hajnali öt órakor az egész tisztikar kivonult a kisrákosi gyakorlótérre az ezredparancsnok vezénylete alatt, aki úgy megdolgoztatta őket, mint bennünket a börtönviselt szobaparancsnokunk. A tisztek sárosan, piszkosan, lihegve és fáradtan vonultak be, és ezután ők vették hasonló keménységű „elbánás alá” a századaikat.

Milyen szerencse, hogy nem születtem egy évvel korábban! Pedig még így is elegem volt a viszontagságokból. Utólag elgondolva persze ezeknek az oktalan szenvedéseknek is volt valamiféle hasznuk, mert általuk némi rutint szereztünk a harctéri viszontagságok elviseléséhez. Sohase hittem volna, hogy egy mély árok fenekén, fáradtságtól kimerülten fekve is képes leszek jól aludni.
Sebő Ödön

Bartha Kata
Erdély krónikása Wass Albert

2011.10.17

| Többi

vissza a rovathoz | vissza címoldalra

Legfrissebb magazinok