HIRDETÉS
HIRDETÉS

Donald Trump mozgalmas, történelmi diplomáciai gesztusokban bővelkedő néhány napon van túl. A hétvégén Kanadában a második világháború vége óta először fordult elő, hogy az amerikai elnök nyíltan elküldje a francba a nyugati világ többi tagját; kedden Szingapúrban pedig először fordult elő, hogy találkozzon egymással az amerikai elnök és Észak-Korea de facto vezetője.

Utóbbi csúcstalálkozót eleve nagy diplomáciai manővezerés előzte meg: egy éve még azon szájalt egymással Donald Trump és Kim Dzsongun, hogy kinek a nukleáris piros gombja nagyobb, és ki fogja először lerobbantani a Föld színéről a másikat. Kedden ehhez képest folyamatos széles vigyorral a szájukon, derült és bratyizós hangulatban tárgyaltak egymással. A korábbi amerikai elnökök által diplomáciailag kirekesztett észak-koreai diktátort nagyjából úgy fogadták, mint egy turnézó rocksztárt, Trump pedig a megszokott stílusában, folyamatosan szuperlatívuszokban beszélt a találkozón.

Ám miközben az amerikai elnök és az észak-koreai vezető is arról beszélt, hogy új fejezetet nyitottak a történelemben, és minden várakozást felülmúló eredményeket értek el, valójában

a kettejük által aláírt nyilatkozatban kevesebb konkrét felelősségvállalás szerepel, mint a két ország közti első atommegállapodásban, amit egyébként 1994-ben kötöttek. Ami engedmény volt, azt pedig Trump tette Kim felé.

Magyarul a történelmi jelzők és nagy szavak ellenére a valós munka valahol úgy áll, ahogy 25 évvel ezelőtt, esetleg 2005-ben, a második, szintén megszegett nukleáris ígéretcsomag idején.

Ez persze még nem jelenti azt, hogy ne lett volna nagyon is fontos a keddi csúcstalálkozó: Trump végső soron legitimálta a Kim-rezsimet a nemzetközi porondon, és azáltal, hogy Washington most először komolyan veszi Phenjant, van esély arra, hogy kivételesen sikerült valamit elérni Észak-Koreával. Másfelől a mai események fényében Észak-Korea a maga nemében modellel is szolgálhat a hasonló, renitens államok számára arra vonatkozóan, hogy hogyan kell bánni a Trump-kormánnyal.

Mindenekelőtt viszont a keddi csúcstalálkozó nagy hozadéka Trump és Kim számára is az volt, hogy kaptak egy kis jó sajtót, tetszeleghettek a rivaldafényben, és mindketten úgy mehetnek haza, hogy azt mondhatják: látjátok, olyat tettem, amiről elődjeim nem is álmodhattak volna. Még ha valójában ez legfeljebb erős megkötésekkel igaz csak.

Nagyon gyors, nem nagyon részletes

A két vezető egy négypontos megállapodást írt alá, “új kapcsolatokat”, “prosperitást”, “tartós és stabil békerendszert” ígértek, Phenjan pedig “elkötelezte magát, hogy a Koreai-félsziget teljes atommentesítésén fog dolgozni”.

Az egész koreai kérdés sarokpontja ez utóbbi, az viszont egyáltalán nem világos, hogy ez alatt pontosan mit értenek a felek. Donald Trump azt mondta, hogy az atommentesítés “nagyon, nagyon hamar” meg fog kezdődni, és a csúcs utáni sajtótájékoztatóján arról beszélt, hogy természetesen teljes és ellenőrzött nukleáris leszerelésről van szó. Ám a részletek sehol nincsenek lefektetve, emiatt szakértők elég szkeptikusan nyilatkoztak a dologról.

Egy elismert Észak-Korea-szakértő például arról beszélt, hogy

“eleve fiaskóra számítottunk, de ez a [megállapodás] nagyobb fiaskó bárminél, amit elképzeltünk”.

Andrei Lankov szerint a jelenlegi helyzetben az Egyesült Államok komoly engedményeket tudott volna kisajtolni Kimből, ezt egyáltalán nem tették meg. A bejelentkezés közben rárontó gyereke miatt világhírűvé vált Robert Kelly lehangolónak nevezte a megállapodást, egy másik szakértő pedig arra emlékeztetett, hogy Phenjan 1994-ben ennél komolyabb vállalásokat tett az első amerikai-észak-koreai atomalkuban.
Engedékeny Trump

Trump tett egy hatalmas engedményt Észak-Koreának: azt mondta, hogy bár nem vonják ki az amerikai katonákat Dél-Koreából, beszüntetik a “fenyegető” amerikai-dél-koreai közös hadgyakorlatokat, amivel “rengeteg pénzt spórolnak”.

A gyakorlatok berekesztése Phenjan egyik fő vágya volt, és nagyon jelentős fegyvertény, hogy Kim elérte ezt Trumpnál.

A gyakori közös hadi manőverek célja, hogy az amerikai és a dél-koreai hadsereg felkészüljön egy esetleges északi támadás elhárítására, illetve folyamatos készültségben legyenek, ha esetleg elszabadulna a helyzet a félszigeten. A gyakorlatok beszüntetésével a készültség minősége természetesen romlana, ami amerikai katonai körökben és Szöulban is aggodalomra adhat okoz. Bár az is igaz, hogy a retorikájában elég paranoid Észak-Korea vélhetően kevésbé érezné magát fenyegetve.

Trump azt mondta, Amerika sokat kapott cserébe: Phenjan korábban kiengedett három amerikai foglyot, beszüntette atomtesztjeit, felrobbantotta egy kísérleti központját, és az amerikai elnök szerint Kim azt is megígérte, hogy elbontanak egy rakétakísérleti létesítményt, ahol eddig ballisztikus rakétáik – valószínűleg orosz gyártmányú – hajtóművét fejlesztették és tesztelték.

Ám a szakértők szerint ez erős túlzás. Kelly szerint Trump előfeltételek nélkül találkozott Kimmel, nem hozta fel az emberi jogi helyzetet, konkrét északi engedmény nélkül adta fel a katonai gyakorlatokat, arról beszélt, hogy szívesen kivonná Dél-Koreából az amerikai csapatokat, és beszólt Szöulnak, amiért nem fizet eleget az amerikai katonai jelenlétért. Mások azt is kiemelték, hogy Trump provokatívnak nevezte a gyakorlatokat, miközben korábban a washingtoni álláspont az volt, hogy ezek védekező jellegű manőverek, amelyek pont hogy a stabilitást szolgálják. Trump viszont egy az egyben átvette a phenjani szöveget. Mindebből az látszik, hogy az amerikai elnök fellépése egyáltalán nem kemény vagy erős, sőt pont ellenkezőleg, nagyon is engedékeny.

Mindazonáltal az elnöki bejelentés ellenére az amerikai erők azt közölték, hogy egyelőre nem kaptak hivatalos utasítást a gyakorlatozás beszüntetéséről, és Trumpnak vélhetően egy elég zabos Pentagonon is keresztül kell majd vinnie a döntést.

Legitim Kim

A legnagyobb kedvezmény azonban talán nem is a mostani konkrétumokban keresendő, hanem a keddi csúcs mélyebb diplomáciai jelentőségében. Trump ugyanis a körítéssel

ha önkénytelenül is, de legitimálta Észak-Koreát mint a nemzetközi közösség egy normális, átlagos szereplőjét.

Hiába volt az egyik fél (amerikai terminusok szerint) elvben a “szabad világ vezetője”, a másik pedig a világ lebrutálisabb diktatúrájának és “lator államának” vezetője, a formaságok és a körítés tekintetében nem nagyon különbözött a mostani találkozó egy sima, két jelentős állam közti csúcstól. Ahogy sok kommentár kiemelte, a két ország lobogói egymás mellett, egyenlőként lobogtak. Nem valószínű, hogy ez konkrét cél lett volna az amerikaiak részéről, de a külsőségek azt üzenték a világ, és mindenek előtt Phenjan felé, hogy per pillanat legalábbis rendes tárgyalópartnernek, egyenrangú félnek tekintik a sztálinista diktatúrát, amellyel korábban leginkább színesebbnél színesebb inzultusok formájában kommunikáltak.

Az optimista elképzelések szerint a meredek irányváltás nem feltétlenül baj, sőt: a kölcsönös tisztelet és a bizalomépítés arra sarkallhatja Észak-Koreát, hogy a korábbiaknál kicsit felelősségteljesebben és normálisabban viselkedjen a világgal szemben. Az Egyesült Államok két és fél évtizede próbált különböző eszközökkel nyomást gyakorolni Észak-Koreára, eddig hasztalanul - épp itt az ideje, hogy egy radikális fordulattal megpróbálják elmozdítani a kapcsolatok a holtpontról, ami a jelek szerint valamelyest működik is. Ha Phenjan azt látja, hogy az eddigi parttalan követelőzés és fenyegetés helyett most valóban tud tárgyalni az amerikaiakkal, az tényleg új fejezetet nyithat a két ország kapcsolataiban.
Nem néz ki jól

Ahogy egy, angolszász kollégáinál valamivel megértőbb bécsi professzor fogalmazott, Trump a kompromisszumkészségével és azzal, hogy hajlandó kis lépésekben haladni, "megmentette a [béke]folyamatot". Egy koreai-amerikai álláspont szerint pedig hosszabb távon igen is komoly engedményeket hozhat a gyakorlatozás berekesztése.

Ettől függetlenül a dolog optikailag nem néz ki valami jól, és elég sokan szkeptikusak az észak-koreaiak szavahihetőségével kapcsolatban is. Kim Dzsongun ugyan az utóbbi hónapokban példátlan mosolyoffenzívát folytat, a konkrétumok terén kevés a haladás, és egyelőre teljesen képlékeny, hogy hogyan sikerülhet mindkét fél érdekeit kielégíteni.

Phenjannak az atom a túlélés záloga, míg Washingtonnak és szövetségeseinek az egész közeledés fő célja az északi atomprogram leszerelése. Trump arról beszél ugyan, hogy a leszerelési folyamat hamar megkezdődhet, ám valójában korábban már kétszer is volt példa erre: egyszer a már említett 1994-es megállapodásban, egyszer pedig 2005-ben, az úgynevezett hatoldalú tárgyalások során. Aztán az amerikai politikai ellenállás és Észak-Korea diplomáciai sasszézása miatt mindkét folyamat összeomlott.

A két ország közül pedig nemcsak Észak-Korea megbízhatóságával vannak gondok. Trump az iráni atomalku felrúgásával bizonyította, hogy Washingtonban sem érdemes feltétel nélkül megbízni, hiszen arrafelé gyakran változnak a politikai szelek. Főleg igaz ez arra az egyre valószínűbb esetre, ha Trumpot nem választják újra 2020-ban.

Phenjan és Peking elégedett

Észak-Korea mindenesetre a maga módján már részben elérte céljait, és ezért nem is kellett sok mindent tennie. Phenjan elsősorban a diplomáciai elfogadásra vágyik, illetve arra, hogy vegyék komolyan mint atomhatalmat. Másrészt természetesen az országra kivetett szigorú nemzetközi szankciók feloldását akarják elérni: ez vélhetően egy hosszabb távú folyamat lesz, amely során kénytelenek lesznek áldozatokat hozni atomprogramjukat illetően, ám fő támogatóik, a kínaiak számára valószínűleg elég visszafogott lépések is elegendőek lesznek ahhoz, hogy kicsit enyhítsenek a pénzügyi-gazdasági szorításon.

Nem véletlen, hogy Trumptól megkérdezték a csúcs után, mit szól ahhoz, hogy Peking máris enyhített a szankciók betartatásán, miközben Phenjan még nem sokat tett a vállalásai végrehajtása érdekében. Mire annyit mondott: nincs ezzel semmi gond. Miközben Trump hatalmas eredményekről beszél, valójában a háttérben a kínaiak és az észak-koreaiak nagyon kis előrelépésekért relatíve nagy engedményeket kaparnak ki maguknak.

A kínai külügyminiszter arról beszélt, hogy “egyenrangú felek közti párbeszéd” volt a keddi, és Peking továbbra is “különleges szerepet fog játszani” a koreai kérdésben. Ami a maga diplomatikus nyelvezetén végül is azt jelenti, hogy azért a fontos dolgokban nincs döntés Kína nélkül. Peking azt akarja, hogy nyugalom legyen a Koreai.félszigeten, azt viszont nem akarja, hogy Kim és Trump egymás karjába essenek, hiszen ez csökkentené az ő befolyásukat. Egyes vélemények szerint

a keddi csúcs nagy győztesei a kínaiak: Trump megígérte, hogy nem gyakorlatozik, Kim megígérte, hogy nem robbantgat, viszont ennél tovább nem jutottak. Kevesebb feszültség, de mérsékelt barátság.

Homályos ügyek

Egy sor kérdés pedig egyelőre teljes homály. Trump azt mondta, beszéltek a "kemény" emberi jogi helyzetről (a munkatáborokban sínylődő észak-koreai politikai bebörtönzöttek szerinte a mai csúcs nagy nyertesei, bár nem derült ki, hogy miért) és az Észak-Korea által elrabolt japán állampolgárok ügyéről is, de ennek a hivatalos dokumentumokban semmi nyoma.

Az amerikai elnök szerint nem oldják fel a szankciókat, ameddig nem javul az emberi jogi helyzet Észak-Koreában, viszont nem világos, hogy pontosan mit jelent e tekintetben a javulás, vagy egyáltalán hogyan tervezik mindezt ellenőrizni.

Az amerikai terveket az is megkérdőjelezi, hogy Trump elmondta, Észak-Korea gazdaságilag hatalmasat nyerhet azzal, ha leszereli atomfegyvereit, és nyit a világ felé. Viszont rögtön azt is közölte, hogy az Egyesült Államoknak már épp elég pénzben volt ez az egész történet, ezért majd Dél-Korea és Japán állni fogja a cechet. Persze nem arról van szó, hogy Szöult és Tokiót nem érdekelnék az esetleges északi üzleti lehetőségek, de ahogy a német egyesítés példája is mutatja, ezek a dolgok kicsit bonyolultabbak szoktak lenni. (Jellemző a hotelmágnás Trumpra, hogy arról beszélt: a rakétakilövések felvételein is látszik, hogy Észak-Koreának csodálatos tengerpartja van, kitűnő hoteleket lehetne oda építeni.)

Másfelől ezen két ország kicsit közelebb van Észak-Koreához, ezért fő érdekük, hogy ne csak a nagy hatótávolságú rakétáit szerelje le Észak-Korea, hanem az összeset; ebben a kérdésben viszont semmiféle előrelépés nincs Trump és Kim között. Korábban elsősorban Japán tartott attól, hogy Trump elfeledkezik az ő érdekeikről, de látszólag Szöul is hasonló sorsra jutott. Ez pedig annak fényében nem valami jó stratégia, hogy Trump pont tőlük várja, hogy majd fizessék a számlát.

Új diplomácia, régi problémák

Szintén érdekes színezetet ad a dolognak, hogy mekkora a kontraszt Trump saját szövetségeseivel, illetve Amerikai nemzetközi ellenlábasaival fenntartott viszonya között. Miközben az elnök nemrég a teljes nyugati világot elküldte a francba, egy tanácsadója pedig arról beszélt, hogy Justin Trudeau liberális kanadai miniszterelnök számára külön hely van fenntartva a pokolban, az amerikai elnök most a világ talán legbrutálisabb diktátorával parolázik. De korábban körbeudvarolta Hszi Csin-ping kínai elnököt is, és kormánya amúgy hiába keménykedik Oroszországgal szemben, Vlagyimir Putyinra soha egy rossz szót nem mondana.

Azt eddig is tudni lehetett, hogy Trump számára természetesebb közeg a keménykezű vezetők társasága, azonban az észak-koreai kérdés pont egy olyan ügy, amit nem fog tudni egyedül, néhány kézfogással és mosolygós, bratyizós csúcstalálkozóval elintézni, csak szélesebb nemzetközi összefogás és tárgyalássorozat keretében. Ám Japántól Dél-Koreán át Kínáig az összes érintett országgal bőven vannak egyéb, főleg gazdasági jellegű fenntartásai és súrlódásai, ami a korábbi tapasztalatok alapján nagyban gátolja Trump kompromisszumkészségét és konstruktivitását.

Az esetleges amerikai-észak-koreai kiegyezésnek mindazonáltal távolabbi következményei is lehetnek. Miközben John Bolton, Trump keményvonalas nemzetbiztonsági tanácsadója arról beszélt, hogy Észak-Korea atomprogramját ugyanúgy le lehet szerelni, ahogy az annak idején szintén az atommal flörtölő Moammer Kadhafi líbiai diktátorét, valójában pont az ellenkezőjéről van szó. Kadhafi hamar feladta az atomot az amerikai nyomásra, később rezsimjét egy, nyugati támogatással folyó lázadás során meg is döntötték, őt megölték, azóta pedig káosz uralkodik Líbiában.

Persze a rezsimellenes lázadás nem az atom feladásának következménye volt, hanem a brutális diktatúráé; Phenjan viszont pont az ilyen példák miatt elég szkeptikus bármiféle nyitással kapcsolatban, és ha az utóbbi három évtized alatt valami kiderült, akkor az biztos, hogy számukra az atom elsősorban tárgyalási eszköz, amelyet szeretnek felvillantani, de pont aduász jellege miatt nem akarják feladni. Most úgy tűnik, hogy a folyamatos hazardírozással célt érhetnek, és kis ígéretekkel nagy enyhülést tudnak kicsikarni Trumpból. (Bolton egyébként ott volt a találkozón, pedig korábban Phenjanban ördögnek kiáltották ki, ami azt jelzi Kimék számára, hogy nem olyan egyszerű ám ez a történet.)

Az amerikai-észak-koreai közeledés sorsát illetően mindenesetre egyelőre sokkal több a kérdés, mint a válasz, és ezen a mostani csúcs sem változtatott.

Trump és a közeledés támogatói szerint újra van remény a kiegyezésre, szakértők szerint jobb esetben az egész csak egy politikai kommunikációs trükk a két vezető részéről, illetve rosszabb esetben arról van szó, hogy Kim megvezeti Trumpot. Hogy ebből melyik narratíva a valószínűbb, az akkor fog látszani, ha a mostani megállapodásnak a fotózkodáson túl bármilyen konkrét következménye lesz majd. Ám ahogy korábban részletesen is írtunk róla, az alapvető motivációk nem változtak már vagy jó három évtizede a Koreai-félszigeten; arra pedig mérsékelt az esély, hogy most hirtelen megváltoznának.

index.hu

Feltöltve: 2018.06.12.
Megnézve: 90

| Többi

További hírek

Vissza a főoldalra