Isten háta mögötti, de kívánatos apró szigetek

HÍREK > KÜLFÖLD > Isten háta mögötti, de kívánatos apró szigetek

t: 425

Nagyjából 400 kilométerre Kína keleti partjaitól, és majdnem 1000 kilométerre a Japán-szigetek déli csücskétől fekszik az a nyolc aprócska, összesen kevesebb mint három négyzetkilométer területű sziget, amelyek miatt megromlott a politikai és gazdasági kapcsolat Ázsia két legnagyobb hatalma, Japán és Kína között. A viszály az egész régió stabilitását veszélyezteti.

Az elhagyatott szigetcsoport, amit a japánok Szenkaku-, a kínaiak Tiaojü-szigetekként emlegetnek, az elmúlt 117 év nagy része során japán fennhatóság alatt állt. Most azonban mindkét ázsiai nagyhatalom magának követeli.

Az elmúlt, feszültséggel teli hónapok során a Kínai Népköztársaságból, a Kínai Köztársaságból (Tajvan) és Japánból is őrhajók, valamint politikai aktivisták érkeztek a szigetek körüli vizekre. Nagyon úgy tűnik, hogy sem a kínai, sem a japán kormány nem hajlandó visszakozni.

Sokak szerint az összeütközés Peking egyre növekvő elszántságát mutatja, hogy érvényt szerezzen tengeri és szárazföldi területi követeléseinek, amelyek a régió számos államát érintik. A Szenkaku/Tiaojü-szigetek lakatlanok, és távol esnek mindentől. Akkor miért akaszkodott össze a két gazdasági nagyhatalom? És mi ennek a történelmi háttere?
Beszól az olaj

A válság kirobbanásának közvetlen oka egy, a szigetcsoport három tagját is érintő tulajdonjogi változás volt. A japán kormány eladta a területet egy japán családnak 80 évvel ezelőtt, de Kínát feldühítve tavaly visszavásárolta a földeket. Kína az ügyletet provokációnak értelmezte, és 50 kínai városban japánellenes tüntetések kezdődtek, illetve támadás ért több, Kínában jelen lévő japán vállalatot is.

Hosszabb távon viszont a jelenlegi feszültség három okra vezethető vissza: a japán terjeszkedésre; a nyugati imperializmus mind Kínára, mind Japánra gyakorolt nyomására; legvégül pedig arra, hogy nemrég olajat találtak a szigetek közelében.

A legtöbben a modern Japánra gondolva csak a Japán-szigetek négy nagyobb földdarabján elterülő országot képzelik maguk elé. Azonban az ország a – néhol egészen apró – Rjúkjú-szigetek hosszú során át még 1000 kilométernyire elnyúlik déli irányba, majdnem Tajvanig, illetve a trópusi övig. A Szenkaku/Tiaojü-szigetek ennek a japán szigetláncnak a déli végéhez fekszenek közel.

Japán fokozatos déli irányú terjeszkedése még a 8. században kezdődött, amikor japán hadurak elfoglalták a szigetláncolat legészakibb tagjait. A 15. század közepére a Rjúkjú-szigetek közül több egyesült, és egy eléggé elszigetelt királyságot hoztak létre, amely tulajdonképpen hídszerepet töltött be Japán és Kína között. Kezdetben ez az államocska Kína adófizetője, vazallusa volt, de a japán befolyás egyre jobban megerősödött, így aztán 1609-ben a japán hadsereg meg is hódította a királyságot.

Azonban Japán nem akarta beolvasztani a Rjúkjú-királyságot a japán államba, ugyanis a Kínával folytatott kereskedelemben hasznát vette közvetítőként – ekkoriban Kínában tilos volt közvetlenül a szigetországgal üzletelni, így különösen fontos volt ez a kiskapu. Ezért aztán Japán csak uralni, de nem birtokolni akarta a szigeteket. E célból a japánok mindent megtettek, hogy hódításuk a kínaiak előtt rejtve maradjon, sőt Kína azt higgye, Rjúkjú még mindig az ő vazallusa.
Háború és gazdasági átalakulás

A Rjúkjú Királyság ugyan isten háta mögötti, de gazdaságilag kívánatos terület volt. A késő középkori és kora újkori Kínának több diplomáciai kapcsolata volt e szigetekkel, mint akármelyik másik külföldi állammal. A királyság egyrészt a Japánnal, Koreával és Dél-Ázsiával folytatott kínai kereskedelemben gazdát cserélő áruk lerakataként működött, másrészt fontos kénlelőhely volt, amelyre a lőpor előállításához nagy szüksége volt Kínának. A kis királyság furcsa, átmeneti státuszának – azaz, hogy mind Japánnak, mind Kínának hűséggel tartozott – akkor lett vége, amikor a nyugati gyarmatosítók felborították a status quót.

Kína arra irányuló törekvései az 1830-as, 1840-es években, hogy valamiképp megállítsa a területén folyó, brit irányítás alatt álló ópiumkereskedelmet, az első ópiumháborúban elszenvedett katasztrofális vereséghez vezettek. (Lásd erről az Ópiumháborúkban rendült meg Kína című cikkünket.) Nagy-Britannia és más nyugati hatalmak ezután imperialista érdekeiket védő, „egyenlőtlen egyezmények” sorát kényszerítették Kínára.

Kína helyzetét tovább súlyosbította négy borzalmas, 1876 és 1936 között bekövetkező éhínség is, amelyeknek összesen körülbelül 45 millióan estek áldozatul. Ha ez még nem lenne elég, 1839 és 1945 között az ország katonai vereségeket szenvedett brit, francia, amerikai, orosz, német, osztrák-magyar, olasz, nepáli és japán erők ellen is. Nem meglepő, hogy a gyengeségnek, a katasztrófáknak és vereségeknek ezt a korszakát a kínaiak a „megaláztatás évszázada” néven emlegetik.

De nem Kína volt az egyetlen távol-keleti állam, amely megérezte a nyugati imperializmus szorítását. Japánt is fenyegette a nyugati katonai fölény, és a szigetország is arra kényszerült, hogy „egyenlőtlen egyezményeket” fogadjon el, de a nyomás hatásai ebben az esetben teljesen máshogy alakultak.

Míg Kínában évtizedek sora kellett, hogy kialakuljon valamilyen, a Nyugattal sikeresen szembeforduló nemzeti reakció, Japánban ehhez mindössze másfél évtizedre volt szükség. Csupán 14 évvel azután, hogy az amerikaiak egy katonai erődemonstrációval rákényszerítették az országot egy „egyenlőtlen egyezmény” aláírására, a manapság Meidzsi-restaurációnak (vagy éppen forradalomnak) nevezett folyamat során nacionalista, modernizációra törekvő erők vették át az állam irányítását.

Japánban hihetetlen ütemben zajlott le a centralizáció, az iparosítás és a hadsereg fejlesztése – bevezették például az általános sorkötelezettséget is. Az átalakulás olyan sikeres volt, hogy Japán az imperializmus áldozatából hamarosan annak lelkes gyakorlója lett. Mi több, arra sem kellett sokat várni, hogy a nyugati hatalmakhoz csatlakozva Japán is kiosszon egy-két mélyütést a térség geopolitikai bokszzsákjaként szolgáló Kínának.

Az új Japán egyik első lépése a nemzetközi politikában az volt, hogy annektálja a Rjúkjú Királyságot, ezzel felszámolva a terület kínai alávetettségét. Részben ezek a 19. század második felében lezajlott események vezettek a mai válság kialakulásához.

Japán a szigetcsoportot az első modern, Kína ellen vívott háborúja során szerezte meg 1895-ben. A japánok úgy gondolták, hogy a lakatlan Szenkaku/Tiaojü-szigetek nem tartoznak Kínához (vagy éppenséggel semmilyen más államhoz), és egész egyszerűen kinyilvánították tulajdonjogukat, mivel közel feküdtek az elfoglalt Rjúkjú-szigetekhez. Azonban a Szenkaku/Tiaojü-szigeteket Kína – legalábbis az 1890-es évekig – saját részének tekintette, igaz, ezt soha nem nyilvánította ki egyértelműen, mert a szigetek távoli, értéktelen földdarabkáknak számítottak neki.

Miközben Japán gyorsan alkalmazkodott az imperialista világ követelményeihez, Kínában ez sokkal tovább tartott. A hatalmas ország reakciója számos lázadás és felkelés formájában nyilvánult meg: a külföldiek ellen irányuló, sikertelen 1900-as bokszerlázadás; a köztársasági/nacionalista 1911-es forradalom, amely véget vetett az utolsó császári dinasztia hatalmának, de nem tudott véget vetni az ország külső és belső erők általi pusztításának; végül pedig a kommunista forradalom győzelme 1949-ben.
Nemzeti tűz

Azonban még egy negyedik „forradalom” is végbement azután, hogy a 20. század második felében Kína katonai és gazdasági nagyhatalommá vált. Mao Ce-tung uralma idején radikális kommunista irányvonal érvényesült Kínában, utóda, Teng Hsziao-Ping viszont a párt hatalmának megtartása mellett végrehajtott egyfajta belső forradalmat, amely a mai, különleges (elvben kommunista, de gazdasági értelemben „vadkapitalista”) berendezkedés kialakulásához vezetett. Azonban az átalakulás ideológiai vákuumot hagyott maga után, amelyet valamivel ki kell tölteni, hogy a jogfosztott tömegek elégedetlensége ne törjön felszínre. Erre a célra tökéletesen megfelel a nacionalista érzelmek felszítása.

A „megaláztatás évszázada” és a kommunista vezetésű új Kína létrejötte után az ország az elmúlt évtizedekben hangsúlyosan nemzeti politikát folytat. Ez pedig abban is megnyilvánul, hogy minden olyan sziget vagy terület, amely a kínaiak szerint a „megaláztatás” előtt országuk részét képezte, most potenciális konfliktusforrás a szomszédos államokkal való viszonyban. Ráadásul a japán megszállók a második világháború előtt és alatt végrehajtott rettenetes kegyetlenkedései miatt a japánellenes érzelmek különösen erősek.

A helyzetet tovább súlyosbítja, hogy a Szenkaku/Tiaojü-szigetek környékén nemrég olajlelőhelyeket fedeztek fel, Kína gazdaságának pedig elképesztő a nyersanyagigénye. Különösen a szinte teljesen importból fedezett olajszükséglet részben saját forrásból történő fedezése lenne nagy előrelépés a számára.

Kína először 1972-ben tiltakozott a szigetek japán illetősége ellen – véletlenül éppen három évvel azután, hogy egy ENSZ-jelentés nyilvánosságra hozta az ottani olajlelőhelyek létét, és csak néhány hónappal azt követően, hogy az Egyesült Államok kivonta a második világháború vége óta a szigeteken állomásozó katonáit.

De a feszültség nem csak itt éleződött ki. Kínai hajók incidensekbe keveredtek az elmúlt két évben vietnami és fülöp-szigeteki hajókkal a Dél-kínai-tengeren is. Tavaly az egyik jelentős, állami irányítás alatt álló kínai lap vezércikkében kifejtette, hogy „egyes országok fel kell, hogy készüljenek az ágyúszóra”, ha „nem változtatnak viselkedésükön”.

A hidegháború befejeződése után újra a Kelet felé forduló nyugati, elsősorban amerikai figyelem is borzolja a kínai kedélyeket. Kína akkor tudná akaratát igazán rákényszeríteni kisebb szomszédjaira, ha azok elhinnék, hogy többé nem számíthatnak az Egyesült Államok katonai támogatására.

Ezzel szemben az új amerikai stratégia alapján az Egyesült Államok a közelmúltban támaszpontokat létesített Ausztrália északi részén, fegyvert szállít a Fülöp-szigeteknek, egy új anyahajót helyezett szolgálatba Japán déli partjainál, valamint háromoldalú katonai együttműködési egyezményt kötött Japánnal és Dél-Koreával.

Ez az erősödő nyugati jelenlét, és az egyre szaporodó tengeri összeütközések nagyon hamar akár fegyveres konfliktusokká fajuló válságok kiindulópontjává is tehetik a Kína partjainál elterülő vizeket.

index

2013.01.20. 19:40

| Többi

vissza a rovathoz | vissza címoldalra

Isten háta mögötti, de kívánatos apró szigetek

Legfrissebb hirek