Az antik világban kereveten heverve étkeztek – Perzsiából átvett szokás szerint. A vendégek trapéz alakú elefántcsont vagy ezüst asztalkán, kis tálcákon, feldarabolva kapták az ételt. És kézzel fogyasztották. Kanalat csupán a leveshez használtak. Késõbb divatba jöttek az apró, hegyes végû kanalak. Ezekkel törték fel és ették a tojást. A régi görögöknél az a mondás járta, hogy a lakomavendégek száma több legyen a gráciákénál, de kevesebb a múzsáéknál. A római birodalomban Lucullus lakomáján virágszirmok hullottak a vendégekre. Néró vacsoraterme lassan forgott az étkezés idején. Petronius a Timalchio lakomája címû szatírájában leírta: mûvészi megmunkálású bronztálakban hozták az ételt, és aranykupáját ki-ki hazavihette. Amúgy többnyire ónedényekbõl táplálkoztak, egyes nézetek szerint ez a fém visszafogta a termékenységet.
Kenyérszeleteken
A sötét középkorban kenyérszeleteken tálalták a húst. Késõbb a szegények saját készítésû faedényeket, a gazdagok fémbõl valót használtak. Még a fogadókban is nagy, közös asztalnál ettek. Nemritkán vad harc dúlt a jobb falatokért. Egy francia fogadós találta ki, hogy az egyes társaságoknak külön asztalnál szolgál fel. Egy másik pedig kitette az aznapi ételek listáját az ajtóra. Ez volt a Carte de jour, azaz az étlap õse.
Késsel-villával
A reneszánsz sok újítást hozott. Ekkor terjedt el a villa, amit Mátyás király felesége, Beatrix révén hamarosan Magyarországon is használtak. Galeotto történetíró feljegyzése szerint Mátyás olyan gusztusosan tudott kézzel enni, hogy soha nem piszkolta be magát. Apor Péter pedig egy erdélyi lakoma leírásakor említi, hogy kését mindenki maga hozta. Az étkezés elõtt a szolgák elkérték, megtisztították, majd visszaadták ezeket tulajdonosuknak. Ugyanitt olvasható, hogy a fatányérok közepén ónbetét volt. Kezdetben az inasok telerakták az asztalokat a levesekkel, elõételekkel, fõétellel és desszertekkel, gyümölcsökkel. Hamarosan rájöttek: ez így áttekinthetetlen. A fogások egymást követõ feltálalása ezután alakult ki.
Porcelán
A porcelán európai elterjedése forradalmasította a terítést. Az üvegpoharakat pedig Medici Katalin vitte magával hozományul Párizsba. Az európai terítési szokásokat a 18–19. században vették át hazánkban. A Gundel-dinasztia sokat tett ezek elterjesztéséért. Gundel Károly például leírja a Vendéglátás mûvészete címû munkájában, hogy a kényelmes étkezés elengedhetetlen feltétele a megfelelõ méretû és magasságú asztal. A világítás pedig – szerinte – akkor jó, ha a hölgyek fesztelenül érzik magukat. Tehát: a fény legyen elegendõ, de ne túl éles. Rugó emelte a gyertyát mindig megfelelõ magasságba. A reneszánsz, barokk székek még merev, kemény támlájúak voltak. Magyar bútortervezõ, Breuer Marcell találta fel a test formáját követõ támlásszéket. Viszonylag késõn, a 19. század közepén, a biedermeier idején jelent meg az abrosz. Damasztból készült, gyakran csipkeszegéllyel. Az asztalkendõ már korábban is ismert volt, részben a cipók letakarására, részben kéztörlésre használták. Az asztalok dekorálására már az ókorban is figyelmet fordítottak. A 18., 19. századi csendéletek tanúsága szerint akkoriban terjedtek el a virágdíszek.
A századfordulón már Magyarországon is mindent tudtak a terítés mûvészetérõl. Az István fõherceg vendéglõben például Gundel János Mikszáth-szobát rendezett be. Itt nemcsak a menü tükrözte a Felvidék konyhamûvészetét, hanem a díszítések is palócosak voltak. A polgárság – ahogy anyagi helyzete engedte – igyekezett felzárkózni az arisztokráciához. A porcelán elterjedése, és a gyári üveg általánossá válása sokat segített ebben.
Ma már a terítés kellékei mindenki számára hozzáférhetõk – viszonylag olcsóbb, vagy éppen drágább kivitelben. Ízlés és fantázia kérdése, miként díszítjük az ünnepi asztalt.