Tulajdonképpen a barátok jámbor, kolostorkerti kapálgatásai éppúgy idetartoznak, mint a szerelmes lovagok irtó hadjáratai a virágos mezőkön, hogy hölgyük aktuális csokrát előkaszabolják, ám ezeknél is bizonyítóbb erejűek a nevesített esetek, a jeles férfiak életre szóló botanikai projektjei, amikor illatjárta elméjük egyetlen növény felé fordult.
Itt van mindjárt a jó Anjou grófja, akinek az egyik csatában leesett a sisakjáról a vezéri megkülönböztetésül használt fehér toll. Amikor a herceg lehajolt, hogy felvegye, hirtelen meggondolta magát, és helyette egy gallyacskát tört le az egyik bokorról, azt tűzve a toll helyére. Közben állítólag azt kiabálta: planta genet, planta genet! Azaz rekettye. Be kell látnunk, ilyesmire csak egy férfi képes.
A nemes úrnak annyira tetszett az együgyű növény, hogy attól kezdve mindig azt viselte, még akkor is, amikor 1154-ben mint II. Henrik az angolok királya lett. Utódait aztán évszázadokon át, ha tetszett, ha nem, a Plantagenet becenév emlékeztette a nemes Geoffrey rekettyemániájára. S míg az Anjou grófja a sisakján, addig a coburgi Albert herceg a kabátján űzte a virágkultuszt.
Ez 1837-ben esett meg, azon a bálon, amikor Viktória királynő a csokrából kihúzott szál virággal ajándékozta meg Albertet, aki rögvest kést ragadott, s kabátja hajtókáját kivágva, a friss lukba tűzte a becses növényt. Állítólag innen ered a gomblyukban viselt virág divatja. Hogy egyébként az inkriminált lukba milyen virág illik, arról is egy férfi, bizonyos Mr. Hart mondta meg a tutit: „Gomblyukba semmi más virágot nem szabad tűzni, csak vörös szegfűt. Persze, ibolyát lehet viselni vörös vadászkabáthoz, fehér szegfűt pedig frakkhoz. Más azonban szóba sem jöhet.”
Ezek után olvasóim előtt is világos, hogy egy olyan növényt, mint a fatermetű pozsga, csak férfi vihetett be először emberi lakásba. Nélkülözhetetlen ugyanis a férfiúi elhivatottság ahhoz a történelmi léptékű döntéshez, hogy lakótársunkká fogadjuk azt a virágot, amelynek levelei a leggyengédebb mozdulat hatására is képesek – egy pakkot hallatva – lepattanni a szárukról. Hiszen oly érzékenyek, hogy egy sima függönyhúzásnál is pikkpakk gallyra vághatjuk az egészet, és akkor már a feng sui sem segít, pedig tudjuk, az olyan, mint az úttörő.
Hogy név szerint ki lehetett a bátor pozsgaszelídítő, arról tudós könyveim mit se tudnak, ha rábukkanok, értesítek mindenkit. Addig tűnődjünk el azon, vajon viselhetjük-e gomblyukban a pozsga lepattant leveleit, vagy ragasszuk inkább a sisakunkra.
(Forrás: Lakáskultúra)