Rögtön az első napon eldöntöttem: ha 70 éves leszek és milliárdos, akkor Montevideóban szeretnék dőzsölni. Ez az álmom aligha válik valóra, de az álmok már csak ilyenek. Még két alkalommal sikerült visszatérnem Uruguayba, és a hely mindannyiszor elvarázsolt. Nem mintha oly sok lenne itt a látnivaló, dehogy. Uruguaynak kellemesen belassult és laza lakossága adja meg a varázsát, de nézzük előbb a tényeket.
Uruguay valóban picike, három és fél millió lakosa van, de azért nem árt megjegyezni, hogy a területe kétszer nagyobb Magyarországnál. Más kérdés, hogy míg bennünket hozzánk hasonló törpék vesznek körbe, addig Uruguaynak két kontinensnyi szomszéd jutott: a 200 milliós Brazília és a 35 milliós Argentína.
Talán éppen erre az okra vezethető vissza az uruguayiak önérzete: kicsit unják már, hogy Argentína kistesóként tekint rájuk. Pedig igaz, ami igaz, Uruguay tényleg olyan mint a szomszédos behemót egyik pedáns tartománya. Csak jóval barátságosabb.
Argentínához hasonlóan Uruguayban is az európai bevándorlók vannak túlsúlyban. Több szőke jön szembe Montevideo főutcáján, mint a Rákóczi úton, de azt inkább ne vitassuk, hogy nagyszüleik miért léptek le Németországból. Aki nem német, az olasz, vagy spanyol felmenőkkel rendelkezik. Az indián őslakosokat a 19. században gyakorlatilag kiirtották, de a lakosság nagy részében azért van egy kevéske indián vér. Ettől a csipetnyi egzotikumtól olyan szépek a nők, hogy heves szívdobogást kap minden épkézláb külföldi férfi, aki idelátogat.
Hála az európai gyökereknek Uruguay egy kis európai oázis Latin-Amerika közepén. Az épületek olyanok akár Párizsban, vagy Budapesten, a divat sem sokban különbözik, az ételek pedig az olaszos ízvilágot képviselik, leszámítva, hogy az uruguayiak szerint nem igazi az a vacsora, ahol nem szolgálnak fel néhány kiló marhát. Hát igen, sült marha ügyében a nagy testvér, Argentína nyomdokaiban járnak.
Az uruguayiakat könnyű felismerni: akármit csinálnak, termosz tuti van a kezükben. Még motorozás közben is mátét, ezt az argentin nemzeti italt szürcsölik. Zöld füvekre forró vizet öntenek, majd a keserű teát fém szívószállal kortyolgatják. Szerintem egy addiktológus tudna mit kezdeni a jelenséggel, de ők így érzik jól magukat.
Annak ellenére, hogy a máte tea elvileg élénkítő hatású, az uruguayiak kegyetlenül be vannak lassulva. A fél órás késés a minimum, de ha két órát késel valahonnan akkor sem csodálkoznak. Ráérünk arra még! Ha ebbe beletörődünk, akkor remekül érezhetjük magunkat Dél-Amerika Svájcában. Kevés vendégszeretőbb országban jártam eddigi utazásaim során. Talán azért ilyenek, mert kevés külföldi teszi meg a három órás hajóutat Buenos Airesből Montevideóba, a turista itt kuriózumnak számít.
Pedig megérné! A főváros hosszasan kígyózik a Rio de la Plata folyó torkolata mentén. Bár ez egy édesvízi folyó, a torkolat annyira széles, és olyan közel van az óceán, hogy tenger benyomását kelti. Egyedülálló módon keveredik is egymással a sós és az édes víz. Strandok tucatja sorakozik a part mentén, a belváros pedig úgy árasztja magából az európai hangulatot, hogy valami azért folyamatosan emlékeztet rá: Dél-Amerikában vagyunk!
A turisták többsége mégsem ide igyekszik, hanem Latin-Amerika leggazdagabb mágnásainak játszóterére, Punta del Estébe. Itt olyan vityillók állnak egymás mellett, amelyek mellett a legnagyobb tihanyi nyaraló is csak ócska bádogkunyhónak tűnik. Ez a kontinens St. Tropez-ja. Aki látott már latin szappanoperát sejti miről beszélek.
Az ország harmadik látványos városa Colonia, amely egyben az egyik legrégibb dél-amerikai település is. Szentendre uruguayi módra, macskaköves utcácskákkal.
Bárhogy is alakuljon a szombati meccs, az egészen biztos, hogy sok százmillió ember ismerkedett meg az elmúlt hetekben Uruguay nevével és, hogy Montevideótól Saltóig hatalmas bulik lesznek az utcákon.
A magam részéről csak annyit tennék hozzá, hogy hajrá Uruguay!
Blikk.hu