> Oscar-, Nobel- és Grammy-díjasok egy rakáson - helyszíni tudósítás a berlini filmfesztiválról
Day Lewis az élethez vonult vissza
Alig porolták le a vörös szőnyeget Keanu Reeves és Catherine Deneuve lábnyomai után, máris újraéledt a lelkesedés az életműdíjjal kitüntetett Daniel Day-Lewis érkezése kapcsán. A mindössze 49 éves színész szerényen jegyezte meg, hogy a díj valójában nem neki szól, hanem magának a fesztiválnak, ahol számos korábbi filmje debütált (az Apám nevében például el is nyerte az Arany Medvét 1994-ben). A torzonborz szakállal és bohókás sapkában érkező színész felesége, Rebecca Miller harmadik rendezését, a The Ballad of Jack and Rose-t jött elsősorban népszerűsíteni, amelynek kézenfekvő módon ő a főszereplője.
A csodaszép történet egy egykori hippi-kommuna halálos betegségben szenvedő tagjáról és lányáról szól, akik a civilizációtól elszigetelve élik életüket, amit gyökeresen felforgat pár új jövevény érkezése és a lány nővé érése. Day-Lewis alakítása a tőle megszokott mestermunka, felesége pedig ismét bebizonyította, hogy az írói vénát illetően sokat örökölt édesapjától, Arthur Millertől. A sajtótájékoztató előtt külön felhívták az újságírók figyelmét az író múlt heti halálával kapcsolatos témák hanyagolására és a tapintatra, de szerencsére a film, valamint a Day-Lewis / Miller házaspár magával ragadó kedvessége és lelkesedése feleslegessé is tette ezt.
A ritkán, de akkor mindig emlékezeteset alakító színész már a hangjával bárkit levesz a lábáról, de a sztárokra jellemző allűrök, pökhendiség illetve unottság is teljesen távol áll tőle. Még a legostobább kérdésekre is türelmesen, alázattal válaszolt, és nagy szeretettel beszélt a feleségével való közös munkáról. A szerep kapcsán természetesen felmerült saját "visszavonulása" is a színészettől, amelyre megható őszinteséggel azt felelte, hogy amikor huzamosabban azt érezte, hogy nem szívvel-lélekkel űzi a színészi hivatást, akkor jobbnak látta inkább abbahagyni, de ezt semmiképpen sem értékelte visszavonulásnak, sőt, éppen ekkor érezte, hogy igazi életet él. Elhatározása persze nem végleges, de csak olyan rendezők hívó szavára hajlandó reagálni, mint Martin Scorsese (New York bandái), vagy ez esetben felesége.
Voltak, akik végignézték a Sorstalanság-ot
Dugig megtelt a fesztiválprogram véglegesítése után a versenyszekcióba katapultált Sorstalanság mindkét sajtóvetítése, negyed óra után azonban fokozatosan szállingóztak kifelé az újságírók, értetlenkedve, hogy miért is volt szükség egy újabb holokausztfilmre. Akik maradtak, azok viszont lelkendeztek a film lenyűgöző vizualitását és újszerű megközelítését illetően.
A vastapssal köszöntött Kertész Imre és Koltai Lajos sietve leszögezték, hogy szó sincs holokausztfilmről, a Sorstalanság egy gyermek története, aki akaratlanul belesodródott a történelem tragikus eseményeibe, amelyeknek aktualitása megkérdőjelezhetetlen. Okozott némi zavart a sajtótájékoztatón, hogy az alkotók magyarul válaszoltak, és a kérdések lényege is gyakran elveszett a fordításban, de Koltai határozott és dinamikus válaszai a szkeptikusokat is megingatták.
A nemzetközi sajtó képviselői nagy részének fogalma sem volt arról, hogy Magyarországon a felfokozott várakozáshoz képest némileg csalódást okozott a film, és Kertész Imrét is többnyire forgatókönyvírói minőségében kérdezték. Koltai kifejtette azt is, hogy a filmet kezdettől fogva Berlinben készültek bemutatni a nagyvilágnak, de a szervezők először egy versenyen kívüli speciális vetítéssel kínálták meg őket, amely a filmfesztiválok nemzetközi szabályzatának megfelelően megakadályozta volna a film további szemléken való bemutatásának lehetőségét. Az alkotók szemei előtt már egy cannes-i vagy velencei bemutató esélye lebegett, amikor a fesztivál szervezői meggondolták magukat és becsúsztatták a Heights című amerikai film helyére a magyar produkciót. Üzleti szempontból Berlinben is siker a Sorstalanság, hiszen időközben a német és olasz forgalmazók is lecsaptak rá, és a felemás kritikusi fogadtatás ellenére sem tartjuk kizártnak, hogy elcsípje a fesztivál valamelyik díját. A hozzánk csapódott, áradozó francia újságírónővel mindenesetre megígértettük, hogy azért elolvassa majd a könyvet is.
Egy normális popsztár
A Panorama szekció egyik legnépszerűbb vetítésére került sor szerdán: a George Michael életét feldolgozó dokumentumfilm (George Michael: A Different Story) akár a VH1 televízió műsorán is szerepelhetett volna, de a sztár megjelenése, valamint a hatalmas filmvásznon egész más hangulatot árasztó zenés karriertörténet nem csak a rajongókat nyűgözték le. A nyolcvanas évek hatalmas megasztárjai közül Michael Jackson a bíróságon és plasztikai rémtörténetként, Whitney Houston drogfüggőként, Madonna és Prince pedig különböző kultikus vallások rabjaiként végezték. Ezzel szemben George Michael egy teljesen normális, érzékeny ember maradt - a dokumentumfilm szerint - akinek a karrierjét sem a Sonyval vívott pereskedése, sem az ominózus nyilvános vécés történet kapcsán nyilvánosságra került homoszexualitása, sem pedig a Bush-Blair tengely elleni politikai kirohanásai sem tudtak tönkretenni, legalábbis Európában. A dokumentumfilm nem szűkölködött a nosztalgikus pillanatokban, a Wham farmershortoktól a Freddie Mercury emlékkoncertten keresztül a kilencvenes évek legjobb videoklipjeiig, de ami igazán érdekessé tette a filmet, az George Michael nyíltsága, őszintesége és öniróniája, amellyel a magánéletéről és karrierjéről beszélt.
Szerencsére a sajtótájékoztatón és a film utáni közönségtalálkozón ugyanez az ember jelent meg, amely igazolta a portré hitelességét. A sikerre való tekintettel valószínű, hogy a filmet bemutatják majd a mozikban, de DVD-n biztos megjelenik idén.
Gryllus Dorka, tinédzser leányszerelem és az elbűvölő Cate Blanchett
Szintén a Panorama szekció adott otthont a Dallas Pashamende című magyar-német koprodukciónak, amely a magyarországi filmszemle után Berlinben is sikert aratott. A főszereplő Gryllus Dorka arcképével pedig úton-útfélen találkozhattak a fesztivál látogatói, hiszen Dorka egyike a "Shooting Stars 2005" promóció 21 fiatal, európai színészének, akik karrierjének hatalmas nemzetközi lökést adhat a berlini rendezvény.
Két éve ebben a szekcióban tűnt fel például a német Daniel Brühl is, aki azóta világsikert aratott a Good bye, Lenin! főszerepével, idén pedig a német filmjelenlét szekcióban láthattuk viszont a The Edukators (Die Fetten Jahre sind Vorbei) című kiváló alkotásban, amely a rendező szerint már Magyarországra is elkelt. A The Edukators-t több szempontból is érdemes kiemelni. Egyrészt irigyrésre méltó, hogy a reneszánszát élő német film milyen magas szintű, komplett mellékprogramot tudott kiállítani a honi filmekből a külföldi közönség számára, és mert olyan film, amilyet Magyarországon hosszú ideje nem sikerült senkinek készítenie: a fiatal főhősök szimpatikusak, intelligensek, érdekesek és lehet velük azonosulni. (Ugyanezt például nehéz lenne a Szezon-ról elmondani, de azért örültünk, hogy az üzleti vetítések között ráleltünk Török Ferenc filmjére Summer Season címen, csakúgy, mint a Nyócker!-re The District-ként.) A film női főszereplőjét sokat dicsérték egyébként a Sophie Scholl - Sie Letzten Tage című versenyfilm címszerepéért is.
A fesztivál külön szekciót szentelt idén a gyermekfilmeknek is, amelyek közé egy igazi gyöngyszem is bekerült, a brit My Summer of Love két tizenéves lány lenyűgöző története, amely éppen a fesztivál ideje alatt - óriási meglepetésre - elnyerte a legjobb brit film díját a BAFTA díjátadón. Szeretnénk itthon is látni majd.
Sikerre ítélt kudarc
A nap szerencsés flótása Wes Anderson rendező (Az okostojás, Tenenbaum, a háziátok), aki új filmjének (Édes vízi világ - március 23-án az [origo] filmklub műsorán) két női szereplőjével érkezett a fesztiválra. Angelica Huston megjelenése méltóságot és démoni kisugárzást áraszt, pedig a színésznő a valóságban inkább közvetlen és kedélyes. A filmben egy terhes (a forgatás alatt kiderült, hogy a valóságban is az) brit újságírónőt alakító Cate Blanchett mindenkit elbűvölt szépségével és idén a harmadik makulátlan alakításával. A színésznő éppen Londonból érkezett, ahol sokadik díját vehette át idén az Aviátor-beli szerepléséért, jövő héten pedig remélhetőleg az Oscar is nála landol majd. Huston bevallotta, hogy hatodjára látta a filmet, még mindig nem érti teljesen, de minden egyes alkalommal újabb és újabb briliáns részleteket fedez fel benne.
A kiégett óceánkutató, Steve Zissou (Bill Murray sajnos nem tudott eljönni Berlinbe) története kapcsán, az [origo] filmklub rovatvezetőjének kérdésére válaszolva a 35 éves rendező bevallotta, hogy sokkal jobban vonzzák a bukott karakterek, mint a sikeresek. Sorsukat mindenesetre nem fogja a saját bőrén érezni idén Berlinben sem.
[LHP.HU]
2005.02.18. 10:52