Iránban otthon lehet csak bulizni

HÍREK > KÜLFÖLD > Iránban otthon lehet csak bulizni

t: 256

A határon elveszik, otthon letöltik
Ahogy átgördül a busz elektromos vaskapukkal védett török-iráni határ közötti senki földjére, minden átalakul. A nők sötét tónusú hosszút ruhát vesznek, és kendővel betakarják a fejüket. A férfiak ellenőrzik, hogy kiitták-e az utolsó csepp viszkit is a török oldalon vett üvegből, és remélik, hogy idejében eldobták a palackot is. A sofőr kiveszi az óvatosan erotikus videoklipeket tartalmazó CD-t a lejátszóból, és eldugja valahova. Órákon át tartó pakoltatás és nagyon szigorú ellenőrzés után, alig háromszáz méterre a határtól, egy katona állítja meg a járművet. Egy fekete inget viselő udvarias férfi száll fel, aki látszólag véletlenszerűen átnézi a csomagokat. Az egyik utast félórára elvisz magával egy lakókocsiba. "Elvettek mindent. Több évi munkám odavan. De nincs probléma. Superman vagyok" - mondja visszatérve az utas. A férfi ugyanis zenész, és elkobozták a CD-it. A szomszédos Egyesült Arab Emírségek ötcsillagos szállodáiban játszik népszerű slágereket, a Titanic című film főcímdalát például. Állami engedélye van arra, hogy zenélhet, de csak az ország határain kívül vagy pedig a luxusnyaralónak számító Kis szigetén, ahol még az irániaknak is szinte mindent szabad. A CD-ket azért készítette, hogy a szállodásoknál ezekkel házaljon, tucatnyi demóról volt szó. Nélkülük nehéz lesz munkát találnia, de ez nem hatotta meg a hatóságokat. Iránban hivatalosan csak az egyházi és a népzene engedélyezett, a többi túlzott érzékisége miatt tilos.
Az énekes azon döbbent meg a legjobban, hogy a határon átengedték, de háromszáz méterrel arrébb elvették a lemezeket. Ez az örök bizonytalanságot okozó kettősség az egyik sajátja az iráni rendszernek. A zenével kapcsolatos sok hasonló furcsaság jól jellemzi az iráni élet kétarcúságát. Az egyébként elmaradott infrastruktúrájú országban minden második utcában lehet CD-írót és autóba való magnót kapni. Az eszköz nem tilos, csak amit beleraknak. Az irániak a feketepiacon mindenhez hozzájutnak, az internetről letöltött zenék és filmek kereskedelme beláthatatlanul nagy üzlet országszerte. Miközben a helyi mozikban ha nagy ritkán bemutatnak egy külföldi filmet, akkor a negyedét is kivágják (a csókokat, a nem eléggé fedett testeket vagy bármit, amit a cenzor dekadens nyugatinak gondol). Közben a teheráni gazdagabb fiatalok otthon, titokban előbb látják az amerikai szuperprodukciókat, mint ahogy azt a budapesti mozik bemutatják.

Hivatalosan tilos parabolaantennát üzemeltetni Iránban, bár a kilencvenes évek közepén rövid időre engedélyezték használatukat. Egy iszfaháni mérnök ehhez képest azt mesélte, hogy minden második háztartásban tudják fogni a műholdas csatornákat, még pornót is néznek az emberek. Közben a pénteki elnökválasztás győztese azzal kampányolt, hogy mostanában túl színes ruhákat hordanak az iráni nők, és ez ellen fel kell lépnie az államnak.

Az otthonokban szinte folyamatosan megy a PMC, a Persian Music Channel. A kaliforniai perzsa nyelvű tévécsatorna olyan mint az MTV, de kizárólag iráni előadók slágereit sugározza. A klipek egy részét a közeli Katarban vagy az Emirátusokban forgatták, de sok olyan is van köztük, ami az Amerikában élő irániak gazdagságáról és honvágyáról szól. Mindegyikben fedetlen fővel és mély dekoltázzsal szerepelnek az iráni lányok. Kérdésünkre, hogy nem veszélyes-e egész nap PMC-t nézni, azt a választ kaptuk többektől is, hogy "ez egy kis probléma". Ha valakibe bele akarnak kötni, mert egyéb rendszerellenes tevékenységet is folytat, akkor meglesz az alap a megtorlásra.

Az iráni rendszer tökéletesen alkalmas az emberek félelemben tartására. Épp annyit engednek nekik, hogy elég bűntudatuk legyen csendben maradni, és akkurátusan betartani a rendszer nyilvánosságra vonatkozó játékszabályait.

Tejturmixot nyomnak a juppik
Iránban minden érdekes otthon történik: titkos házibulikon lekerül a nőkről a kendő, szól a nyugatias popzene, és előkerül a titkos alkohol. Italhoz nem nagyon nehéz hozzájutni, néhány piacon félhangosan kínálgatják, és az örmény kisebbség kijelölt boltjaiban legálisan is árulják, igaz, ide muzulmán hivatalosan nem térhet be. Mégis szinte minden család ruhásszekrényében megbújik egy titkos palack, ez úgy tartozik hozzá a kispolgári menőzéshez, mint a nyugatról csempészett erotikus naptár a hetvenes évek Magyarországán.

A kettősség a képmutatás furcsa kényszerét erőlteti az irániakra. A teheráni taxis teszteli utasát, és ha meggyőződött róla, hogy nem besúgóról van szó, akkor felhúzza az ablakot és berakja a Pink Floyd kazettát. Kiszállás előtt időben kikapcsolja, ne szűrődjön ki a zene.

Az utcák éjszaka kiürülnek, még a hatalmas, napközben túlzsúfolt és lármás Teheránban is. Nincsenek szórakozóhelyek. A fiatalok azonban itt is bulizni akarnak. A legkönnyebb a gazdagoknak, akik azzal szórakoznak, hogy egész éjjel föl-alá autóznak Teherán legelegánsabb sugárútján. A legmenőbb hely egy magyarországi plázára emlékeztető, csak annál jóval kisebb bevásárlóközpont. Ide járnak a nyugati cégek jól fizetett fiatal alkalmazottai. A huszonéves juppik tejturmixért és fagylaltért állnak sorba a pláza alkoholmentes bárokkal telezsúfolt szintjén. A lányok olyan hátul hordják a kendőt a fejükön, hogy a fél koponyájuk kilátszik alóla. A homlokuk fölötti tincseket telerakják csillogó csattokkal, divatos sminket viselnek. A kötelezően legalább térdig érő ruháik alól rózsaszín hegyes orrú csizmák kandikálnak ki. Ez a pláza az egyik legprogresszívabb helyszíne Iránnak. Míg nyugaton a legunalmasabb középszernek tűnne, addig Teheránban ez maga a punk.

A pláza pincéjében van Irán egyetlen Ikea áruháza. Száz négyzetméter sincs a kis butik, és minden legalább háromszor annyiba kerül, mint az Örs Vezér terén, pedig Irán egyébként jóval olcsóbb, mint Magyarország. Egy nyolcszáz kilométeres belföldi repülőútért például nem egészen ötezer forintot kell fizetni, és még enni is adnak a gépen. A kevésbé tehetősek elkerülik a méregdrága miniplázát, de nekik is jut nyugati életérzésből egy kicsi. Teherán tele van hamburgeressel és pizzaszelet-árussal, a hagyományos kebabosok szinte teljesen kiszorultak a gyorsétkeztetésből. Sorra nyílnak a netcafék, a blogírás komoly divat, elsősorban a művelt nők körében. Az utóbbi időben el is kezdte letiltásukat a kormány.

Iszlám forradalom Mercedes rohamkocsikkal
Irán hatalmas ország, hetvenmillió lakosa van. Erős a nyugati kultúrára szomjazó középosztály, akik a PMC előadóit és az amerikai NBA sztárjait bálványozzák, Schwarzenegger képével díszített sportboltban veszik a súlyzóikat, és egy Peugeot 206-osról álmodnak, ami a helyi gyártású Parkan és a koreai KIA mellett a harmadik autómárka, amit kapni lehet az országban. De a Peugeot megszerzése a többségnek teljesen irreális vágy. Az átlagos életszínvonalat jól jellemzi, hogy a rizs savanyúsággal egy komplett ünnepi vacsorának számít, amit a földön, vastag szőnyegen ülve szokás elkölteni. Vidéken alig vannak éttermek, Teheránon kívül a fiatalabb nők is sokszor csadorban járnak.

Rengeteg a szegény ember, százezer fölött van a nomádok száma, és a városok peremén, a falvakban sokan a napi szükségleteikért küzdenek. Ők azok, akik megválasztották pénteken elnöknek a két konzervatívnak számító jelölt közül a vaskalaposabbat, a 49 éves teheráni polgármestert, Mahmud Ahmenidzsadot.

Ahmenidzsad az 1979-es iszlám forradalom erkölcsiségének a megtestesítője. Szerényen él, buzgó síita, és a vallási erkölcsöt, a tiszta életet többre tartja a demokráciánál. A forradalom annak idején éppen a szegényekre és a radikális diákokra támaszkodott. Ahmenidzsad maga is munkás családból származik, és politikai karrierjét a forradalom idején kezdte. Egyike volt azoknak a diákoknak, akik megostromolták az amerikai nagykövetséget és túszul ejtették az ott dolgozó diplomatákat. (Az volt a bűnük, hogy segítették a hatalmától megfosztott nyugatbarát sah menekülését.) A diákok most már inkább reformokat követelnek, de az alsóbb rétegek továbbra is bíznak a 79-es eszményekben. Akkor jutott hatalomra az addig francia emigrációban élő Khomeini ajatollah, aki sajátos vallási kormányzást vezetett be Iránban. Az állam élén azóta egy 12 fős tanács áll, az úgynevezett Őrök Tanácsa. Ők a parlament és az elnök rendelkezéseit megvétózhatják, a választások előtt a nekik nem tetsző jelölteket kizárhatják. Irán tulajdonképpen teokrácia, az egyház irányítása alatt áll.

A vallási kormányzás erényessége és terrorja egyszerre érezhető lépten-nyomon az iráni városok utcáin. Iránban nem lehet úgy megtenni száz métert, hogy zöld postaládaszerű perselyekbe ne ütközzön az ember. Ezekbe jótékony célra lehet pénzt bedobni, amiket vallási szervezetek osztanak ki a szegények között. Az iszlám által előírt adakozás hatalmas és szervezett formában történik, az emberek valóban használják a dobozokat. A mecsetek az ünnepekkor tömve vannak. A legfontosabb síita szent, Ali halálának évfordulóján pedig ezrek vonulnak fel fekete inget és zöld fejpántot viselve az utcán, miközben láncokkal rituálisan verik magukat, és a mecset mellett birkát áldoznak. A meneteket rendre az ajatollah hatalmas portréi kísérik.

Feltűnő az utcákon az erős rendőri jelenlét. Miközben az országban az autók többsége elképesztően leszakadt, több évtizedes tragacs, addig a rendőrség kizárólag a legújabb, sportos Mercedeseket használja. Minden város minden ki- és bevezető útjánál megállítják az utasokat, de az országutak közepén és a városok utcáin is rendszeresek az ellenőrzések. Khomieni és a mostani ajatollah képei hatalmas freskókon szinte minden nagyobb téren figyelik a járókelőket, politikai szlogenből alig van kevesebb, mint a falakra graffitizett reklámszövegekből. Az állami tévében pedig rendszeresen hazafias-vallási összeállítások mennek két műsor között: ezekben jellemzően tankok robognak a homokban vagy mecsetek magasodnak a városokban.

Büszke árják
Az irániak egy iszlámista vallási kormányzat alatt élnek, tele a nyugatiak számára abszurd korlátozásokkal, de mindez nagyon távol van a szaúdi vahabita, vagy pláne az afganisztáni tálib szigortól. A nőknek ugyan mindig és mindenhova kendőben és hosszú ruhában kell járniuk, a városi buszokon külön kell ülniük a férfiaktól, a metróban az első két kocsi az övék, de rengeteg olyasmit megtehetnek, amiről sok szunnita országban nem is álmodhatnának. Így például mindannyian iskolába járnak, sőt, az egyetemek tele vannak női hallgatókkal. Igaz, többségük a diploma megszerzése után háztartásbeli lesz. Vállalhatnak ugyan munkát, állami hivatalokat is kaphatnak, de a továbbra is a hagyományos családmodell a divat. Az irániak büszkék bizonyos tradíciókra, így arra is, hogy a válás nem jellemző az országban, és a családok sok gyereket vállalnak.

Az irániak arra is büszkék, hogy nem arabok. Magukat árjáknak tartják, és előszeretettel beszélnek arról, hogy vérségi alapon közelebb állnak a németekhez, mint a környezetükben élő közel-keleti népekhez. A régi perzsa birodalom emléke a nemzeti büszkeség egyik legfontosabb része. Az identitás másik fontos eleme, hogy Irán az egyetlen síiták irányította állam a világon.

Politkáról az emberek nem szívesen beszélnek Iránban, még otthon sem. A téma kínosnak számít, jórészt csak általánosságokat említnek arról, hogy a sah idején (1979. előtt) szabados világ volt, nyugatias kultúrával, de nagy volt a korrupció és sok a szegény. Most sokkal gondoskodóbb az állam, de bizonyos dolgokat nem szabad megtenni, nehéz például külföldre utazni és a rengeteg vallásból eredő szabályt mindig betartani.

Amerikával, az állam hivatalos fő ellenségével ambivalens az emberek viszonya. Miközben mindenkit érdekel minden, ami amerikai, és a sportolóktól a filmsztárokig sokan rajonganak az ellenséges nemzet sztárjaiért, addig az amerikai kormányzatot mélységesen elítélik. Az amerikai gazdasági embargónak tulajdonítják a gazdasági problémákat, elsősorban ezért haragszanak az USA-ra. Talán éppen Amerika-ellenessége miatt lett divat Iránban Fidel Castro és Che Guevarra, képeik és könyveik feltűnően sok utcai árusnál kaphatók.

Az ország közterei a vezető politikusokat ünneplő gigantikus falfestményeken kívül a palesztin nép harcát megörökítő képekkel van még tele. Az Izrael-ellenes politika legalább olyan látványos, mint az USA-ellenes. Érdekes viszont, hogy erről nagyon megoszlik az emberek véleménye. A politikai kérdésekben egyébként szűkszavúan nyilatkozó irániak, ha panaszkodnak a kormányra, akkor a palesztinoknak adott hatalmas segélyeket támadják. Irán presztízskérdést csinál abból, hogy az iszlám világ meghatározó állama legyen, és ezért rengeteg pénzt ölt már a palesztin ellenállásba és terrorszervezetek pénzelésébe. "Itthon bőven lenne mire költeni" - állították többen is, meglepő nyíltsággal haragudva a kormányra.

Irán nagyon gazdag ország is lehetne. A világ második legnagyobb gáztartalékával rendelkezik, és sok az olaja is. Mégis, Irán közepesen elmaradottnak számít, a házak többsége vakolatlan, az üzletek kínálata unalmas, az utak zsúfoltak, talán csak a hatalmas parkok és a díszes mecsetek hivalkodnak kényelemmel és díszítéssel. A szegénységnek egyik oka csak a nyolcvanas években hosszúra nyúlt és véres háború Irakkal, vagy éppen a huszonöt éve tartó amerikai gazdasági embargó. Az állam továbbra is rengeteget költ fegyverkezésre és atomprogramjára, amit az új elnök feltétlenül folytatni akar. Hivatalosan áramot akarnak termelni, az USA gyanúja szerint viszont atombombát.

Az iráni világ kétarcúsága hosszú távon tarthatatlannak tűnik. A fiatalokat - akik egyre nagyobb részét adják a gyorsan szaporodó lakosságnak - erősen megérintette a nyugati világ lazasága. Irigykedve néznek a katariakra, akik strandra járhatnak, mert mutatkozhatnak fürdőruhában, és sört is vehetnek a közértben. Az egyetemisták - ahogy 1979 előtt is - rendszeresen az utcára vonulnak reformokat követelni, és a kormány sokszor csak erőszakkal tudja leállítani őket.

A mostani konzervatív fordulat arra utal, hogy az óvatos reformokkal semmire sem lehet jutni. A most leköszönő Khatami elnöknek két ciklusa is volt, hogy végrehajtsa reformterveit, de az Őrök Tanácsával nem tudott mit kezdeni, még azt is el kellett néznie, hogy több száz támogatójának megtiltsák az indulást a parlamenti választáson.

Az ellenzék most visszafogott, a konzervatívok pedig stabilan tartják a hatalmukat. Egyik fő érvük az, hogy talán rosszabb az életszínvonal, mint az Öböl más államaiban, de legalább nem kellett eladni az országot a hitetlenek olajtársaságainak. A nemzeti és vallási büszkeség pedig elég erős ahhoz Iránban, hogy ezért sokan támogatni tudják az egyházi kormányzást. Fontos érv a stabilitás mellett a béke. Iránban rengeteg nemzetiség él békében egymás mellett, a lakosságnak kevesebb mint hatvan százaléka perzsa. Irán olyan országok közé van ékelve, mint a teljesen szétesett és vérben tocsogó Irak és Afganisztán, vagy éppen az iráninál sokkal brutálisabb sztálinista diktatúra alatt szenvedő Türkmenisztán. A törékeny béke egyelőre kitart, de a stabilitás megbillenésére utalhat, hogy az elnökválasztása vesztese nyíltan arról beszél, hogy a pénteki szavazáson sok csalás történt.

origo

2005.06.28. 11:27

| Többi

vissza a rovathoz | vissza címoldalra

Iránban otthon lehet csak bulizni

Legfrissebb hirek