A héten ismét kétnapos kemotarápiás kezelésen esett át az ország Imruskája. A művészt néhány órával azután kérdeztük hogylétéről, hogy kijött a kórházból.
- Csendesen haldoklom - felelte szinte félvállról, mosolyogva Antal Imre. Nem tévedés, mosolyogva: a művész elárulta, beletörődött sorsába, és köszöni szépen, jól érzi magát. Végre boldog, csendesen éldegél Szentendrén, nyugalomban, és készülődik arra, hogy újra vezethesse szeretett műsorát, a Szeszélyes évszakokat.
- Nem most lesz az, amikor én feladom az életet - erősködött Imruska. - Bár azt tudom, hogy a betegségem halálos. Azzal is tisztában vagyok, mert elmondták, hogy nem lehet visszafejleszteni a daganatot. Talán a kór terjedését meg tudják állítani, vagy legalábbis lelassítani. Ezért járok minden második héten becsületesen vissza a kemoterápiás kezeléseimre, mert bízom az orvosokban.
Bármiyen bátor is Imruska, sajnos egyre jobban látszik rajta, hogy beteg. Az egykor jókedélyű tévés most megviselt és törékeny, ami a kezelés következménye. Állítja: Szentendrén, jó társaságban majd helyrejön.
- Nem szeretem a kórházat, magányos vagyok bent, minden olyan hideg, nincs társaságom! Nem ott szeretnék meghalni! - komolyodott el a művész.
Bár tisztában van állapotának súlyosságával, Antal Imrének még nagy tervei vannak. Alig várja, hogy újra forogjanak körülötte a kamerák. Erre minden valószínűség szerint hamarosan sor kerülhet.
- Nekem még dolgom van itt, nem mehetek csak úgy el - magyarázta Imre. - Szeszélyes évszakokat kell forgatnom. Annyian kérik tőlem, meséljek vicceket, mókázzak. Nem tudok úgy végigmenni az utcán, hogy meg ne állítanának, hogy bíztassanak. Ennyi szeretettől talán még a halál is megfutamodik!
színesbulvár
2006.10.07. 09:59