A Kreml megunta a cicázást Lukasenkóval | HIREK

A Kreml megunta a cicázást Lukasenkóval

Rég vetette fel a Kreml Oroszország és Belarusz integrációját olyan komolyan, ahogyan tette Vlagyimir Putyin tavaly decemberben az energiahordozók ára körül kialakult vitában:

Más gázárhoz az integráció más szintjére van szükség.

A vita azóta sem rendeződött, noha Alekszandr Lukasenko és az orosz elnök a december 6-i csörte után – amikor az Eurázsiai Gazdasági Közösség fórumán találkoztak – december 25-én és 29-én is tárgyaltak, érdemi eredmény nélkül. A legújabb vitát az okozza, hogy Oroszország jelentősen növelné az ásványi kincsekre kivetett kitermelési adót, amivel megdrágítaná a kőolajat és a földgázt Belarusznak is – írta a Carnegie.ru. Minszki számítások szerint 2019 és 2024 között 11 milliárd dollártól esik el az ország.
Nem a szokásos

A Belaruszt 25 éve vezető Alekszandr Lukasenko és a hol kormányfőként, hol államfőként 20 éve hatalmon lévő Putyin között nem először jött elő a vita a földgáz és a kőolaj áráról.

Például, 2010 után, amikor az orosz-belarusz-kazah Vámszövetség (TSZ) létrejötte ellenére Oroszország megőrizte Belarusszal szemben a kőolajat is érintő kiviteli vámot, aminek eltörlésében bízott Lukasenko.

Arra is volt már példa, hogy a Nyugaton korábban – amikor a viszony kevésbé volt feszült Oroszország és az EU között – többször Európa utolsó diktátorának nevezett Lukasenko nyíltan fejezte ki nemtetszését Moszkva gazdasági lépéseivel szemben, de a vita végül megoldódott anélkül, hogy Moszkva a két ország közötti kapcsolat még szorosabbra fűzéséhez kötötte volna a kérdést.

Belarusz bevételeinek jelentős részét biztosítja az Oroszországból importált kőolajból készített termékek exportja. Korábban a földgáz reexportja is fontos forrást jelentett, míg 2011-ben az egykori Beltranszgaz teljes egészében a Gazprom tulajdonába nem került.

Ezután a 10 milliós posztszovjet állam a gázüzletben már csak annak örülhetett, hogy jóval olcsóbban kapja belföldi használatra a földgázt, mint Ukrajna vagy az EU tagállamai. Most a földgáz ezer köbméteréért 130 dollárt fizet, igaz, orosz oldalon ez csupán 70 dollár.

Az olajüzlet haszna azonban megmaradt: Belarusz két olajfinomítójának kapacitása 20 millió tonna nyersolaj feldolgozására elegendő, miközben az ország saját csökkenő olajkitermelése 1,7 millió tonna körül van. A 18 millió tonnás importot Oroszországból fedezik, ahonnan a világpiaci árnál mindig olcsóbban juthatott az ország a nyers kőolajhoz. A feldolgozott termék exportja így jelentős hasznot hozott a belarusz költségvetésnek. Tavaly 5,3 milliárd dollár volt a bevétele, ami az ország nominális GDP-jének 10 százalékát jelenti. Ráadásul Belarusz még további évi hatmillió tonnát importált, amit szintén reexportálhatott, emellé jöttek még kész kőolajtermékek is.
Lukasenko a Kremlről álmodott

A rendszer lényegében olyan burkolt támogatás volt, amelyért cserébe a sajátos posztszocialista rendszert kiépített Lukasenko garantálta, hogy az ország orosz érdekszférában marad.

Ezt a viszonyt nevezték a sajtóban úgy, hogy „olajat csókért”.

A csók azonban nem mindig kellett Moszkvának vagy nem annyiért, főként, amikor nyilvánvaló volt, hogy Lukasenkóval Belarusz úgysem sasszézhat az EU felé. Ilyenkor lettek élesebbek a viták, ahogyan az megtörtént az elmúlt 20 évben többször is.

Belarusz különleges viszonyban áll Oroszországgal, amellyel 1999-re tető alá hozták a Szövetségi Állam (SZG) létrehozásáról szóló megállapodást. Ez jóval szorosabb kapcsolatot jelent, mint a szovjetpótlékként papírra vetett Független Államok Közössége, mivel egységes politikai, gazdasági térség kialakítását irányozta elő.

Az akkor már öt éve hatalomban lévő Lukasenkónak minden oka megvolt, hogy a szövetséget szorgalmazza: 1999-ben úgy tűnt, ennek révén a szovjetnosztalgiára építve a gazdaságilag nagyon meggyengült Oroszországban esélye lehet arra, hogy megszerezze a közös állam vezetői posztját. Ekkor Borisz Jelcin orosz elnök már nem vett részt az állam érdemi irányításában, a még ismeretlen kormányfő, Vlagyimir Putyin pedig nem volt elég ismert ahhoz, hogy önálló figuraként tekintsenek rá. Ez az átmeneti idő azonban gyorsan elmúlt, így onnantól, hogy a Kreml már nem volt elérhető Minszkből, Lukasenko inkább óvatosan elszabotálta a szövetségi állam gyakorlati megvalósítását. Az SZG azért így is több, mint egy darab papír, de kevesebb, mint amit aláírásakor ígért.

Nyilvánvaló volt, hogy egy tízmilliós állam vezetése Lukasenkónak nagyobb mozgásteret nyújt, mint ha a közös államban lényegében kormányzóként látná el a vezetői tisztséget addig, ameddig Moszkva jónak látja.

Néha ugyan Moszkvából felvetették, hogy ideje lenne a közös valutatérséget létrehozni, ám ezt legfeljebb egyetértő bólogatással fogadták Minszkben. Ez az elmúlt 20 évben nagyjából megfelelt az orosz vezetésnek is, vagy legalábbis tudomásul vette, bár Belarusz gazdasági mozgásterét a Kreml óvatosan szűkítette, részben a már említett Beltranszgaz megszerzésével.

Nem eszik olyan forrón a kását

„Túlzás erős ellentétről beszélni Minszk Moszkva között” – árnyalta a helyzetet egy neve mellőzését kérő beszélgetőpartner a belarusz államigazgatásból.

„A nyilvánosság előtt zajló rész csak politika, de a gáz és olaj körüli, máskor is felmerülő vita megoldódik ezúttal is. Nyilvánvaló, hogy Belarusz sokkal szorosabban kötődik az orosz, mint az európai piacokhoz” – mondta a forrás, elismerve, hogy most a nyomás talán kicsit erősebb a szankciók miatt a korábbiaknál nehezebb helyzetben lévő Oroszország részéről.

Azt azonban kizárta, hogy a nyomás vége Belarusz betagozódása legyen Oroszországba. „Nem vagyunk egy súlycsoportban, az elfogadható megoldás mindenképpen az, ha Belarusz közel marad Oroszországhoz, de külön.” A szakember szerint a társadalom fele biztosan nem támogatná a teljes betagozódást, ez különösen igaz a Lengyelországhoz húzó, az ország hetedét kitevő, másfél milliós katolikus közösségre. Ez tehát azt jelenti, hogy a belarusz társadalom a Lukasenkóra építő minszki politikai elittől függetlenül sem igazán vágyik arra, hogy az önálló ország Oroszország néhány nyugati megyéjének státuszára süllyedjen.
Minszk csak maradjon otthon

Bár a forrás szerint "a legjobb családban is vannak viták", és így kell kezelni a mostani helyzetet is Moszkva és Minszk között, azért azt a Kreml titkos folyosóira való betekintés nélkül is látni, hogy ennél többről van szó: tavaly októbertől Oroszország teljesen leállította a benzin és a dízel Belaruszba irányuló exportját: 2017-ben 3,4 millió tonna olajtermék jött a nyersolajon felül Belaruszba, miközben a benzin- és dízelfogyasztás csökkent. Tavaly első fél évben további 50 százalékkal nőtt a behozatal 2017 azonos időszakához képest.

Orosz számítások szerint a matek csak úgy jön ki, ha az Oroszországból érkező, tonnánként alig 400 dolláros import a nagy részét Belarusz Ukrajnába és a balti államokba exportálja – tonnánként 650 dollárért.

A szállítások lenullázásával tehát Moszkva a belarusz finomítók kapacitásának ismeretében nem az ország működését lehetetleníti el, de exportlehetőségeinek csökkentésével fontos bevételektől fosztja meg szomszédját, és elméletileg legszorosabb szövetségesét, amelynek vezetője olykor Ukrajnával szolidáris nyilatkozatokat is tett, amit Moszkva nem feltétlenül nézett jó szemmel.

Jelzi a vita súlyosságát az is, hogy a múlt héten Lukasenko fontosnak tartotta elmondani, természetesen üdvözölné az egységes gazdasági teret és a valutauniót, de vannak feltételei:

„Persze, legyen, nem ellenezzük. De az legyen közös valuta, ne pedig az Orosz Központi Banké. A pénzkibocsátást azonos feltételekkel kell biztosítani” – mondta az elnök, tudva, hogy a 145 milliós Oroszország vezetése ebbe úgysem megy bele a tízmilliós Belarusz kedvéért. Az egyesülést pedig népszavazáshoz kötötte, ami a jelenlegi helyzetben szintén inkább kibúvót jelent.

Újabb országgyarapítás?

A Belaruszt történelmileg magához közel érző Lengyelországban és a Moszkvával súlyos konfliktusban lévő Ukrajnában egyaránt elhangzott a vád, hogy Putyin be akarja kebelezni Belaruszt. A Krím és Kelet-Ukrajna példája – vagy akár Dél-Oszétia és Abházia 2008-as függetlenségének orosz elismerése – mutatja, hogy a határok módosítása Oroszországtól nem idegen.

Ráadásul az olajáremelkedéssel elért gazdasági növekedésnek már régen vége, Putyinnak nem sikerült elérnie, hogy a gazdaság több lábra álljon, így a hatalmát legitimáló korábbi gyarapodásra nincs esélye a közeljövőben. Egyszer a népszerűségének esését már sikerült egy időre megállítania a Krím megszerzésével – orosz értelmezésében visszaszerzésével, elvégre az oroszajkú félsziget csak 1954-ben került a Szovjetunión belül az ukrán tagköztársasághoz, amely 1991-ben magával vitte azt a függetlenséggel –, és mivel a szociális feszültség növekvőben van – ezt jelzik az orosz nyugdíjreform körüli elégedetlenkedések és tüntetések –, felvetődhet, hogy egy újabb területgyarapítással csillapítaná a kedélyeket.

Ennek lehetőségét azonban Belaruszban még azok sem hiszik, akik ellenzékiként megjárták Lukasenko börtönét, ahol egyébként fordultak már meg oroszpárti aktivisták is, ami megintcsak jelzi, hogy Lukasenko sem a közös államban gondolkodik. A 2015-ös elnökválasztáson indult – nem sokkal előtte a börtönből kiengedett – Nyikolaj Sztatkevics szerint Lukasenkóval sincs esélye Moszkvának Belarusz megszerzésére:

„Ha Oroszország ezzel megpróbálkozna, abból nem második Krím lenne, hanem második Afganisztán.”

index.hu

Feltöltve: 2019.02.02.
Megnézve: 1417

| Többi

További hírek

Vissza a főoldalra