HIRDETÉS
HIRDETÉS

MAGAZINOK > FÉRFI > Csináld magad! > Vízórák szerelése

t: 7530

Vízórák szerelése

Nem sokkal elõnyösebb a közösköltségben foglaltatott víz- és csatornadíj meghatározása sem, mivel csak a lakóépületek összfogyasztását lehet regisztrálni. A tulajdonosok felé viszont e költséget szinte lehetetlen igazságosan szétosztani. Ezekbõl heves viták adódnak, amit meg csak a lakásonkénti vízfogyasztásmérõ órák felszereltetésével lehet megszüntetni. Érthetõ tehát, hogy egyre több lakástulajdonos szánja rá magát a vízórák beszerelésére, mert így valóban csak az elfogyasztott vízmennyiség ellenértékét kötelesek kifizetni. Korrekt megoldás, ám az ezzel járó költségeket a bérlõknek, tulajdonosoknak kell fedezni. Ez esetenként elég sokba is kerülhet. A kiadás azonban idõvel megtérül, feltéve, ha a csapokból nem folyatjuk továbbra is feleslegesen az egyre drágább vizet.
Ám a vízórák utólagos beépítése általában nem sima ügy. Fal- és vízvezeték-bontás, ill. szakember nélkül nem megy. A nagyobb lakásokban nem is elég egy óra, mivel a felszálló gerincvezetékek nem biztos, hogy egy helyen vannak, azokról sem mindig egy leágazás biztosítja a lakás vízellátását. A költségek tehát a beépítendõ mérõk száma és a beépítés bonyolultsága szerint emelkednek.
A szerelõnek többnyire az a fontos, hogy a legegyszerûbben megoldja a feladatot, nekünk meg, hogy minél kevesebbe kerüljön a mérõk beépítése. A beépítési munkák mérõóránként 5-8000 Ft közöttiek, ha csak a szakember biztosította legegyszerûbb szerelvényeket, s többnyire falon kívüli telepítést veszünk alapul. Az eredmény pedig néha meghökkentõen csúf. A vízórák ugyan szakszerûen bekötöttek, mûködnek is, de bántóan kirínak a környezetükbõl. A vízórák általában nem luxus kivitelûek ugyan, de nem is ezekkel, hanem a többi beépített szerelvénynyel, illetve a kivitelezõk igényességével van a baj.
Bizonyságul néhány rövid "esettanulmány". Az öblítõtartályhoz itt külön óra kellett. Meghagyták az eredeti sarokcsapot, az óra beszereléséhez hagyományos 1/2"-os, menetelt csõvezeték-darabokat, könyököket, közbetéteket használtak, és flexibilis bekötõvezetékkel csatlakoztatták a tartályhoz. Enyhén szólva is legfeljebb használható, egyébként csúf megoldás (1). Falba fektetett vezetékkel csak a vízóra és a flexibilis vezeték lenne látható. Viszont lett volna piszok, költségnövekedés. Így azonban nem kellett falat vésni, az egész egy fél óra alatt kész volt 5000-ért. Szerencsére e szerelvény a tartály takarásában van, alig látni. Utólag azonban már csak gipszkartonos burkolattal lehet eltüntetni.
Szerencsésebb megoldású a vörösréz vezetékkel kiépített vízórás csõszakasz (2), ami meg azért került a falon kívülre, mert pótlapok híján a csempeburkolatot nem akarták megbontani. Ez az elõbbinél már kevésbé bántó látvány, ezért valószínûleg marad, ahogy van.
2-es képAz igényesebb megoldások természetesen mindig többe kerülnek, és a falvésést, majd az utólagos bepucolást, burkolatjavítást sem kerülhetjük el. A falba sülylyesztett vezetékre nehezebb az órát felszerelni, s a részére megfelelõ falüreget is ki kell alakítani. A csempeburkolatnál pedig csak szakszerû bontással teremthetõ meg a falba süllyesztés elõfeltétele. Elõbb a csempék közül kell a fugamaszszát eltávolítani, majd a vezeték feltárásához szükséges lapok levésése után következhet a falüreg kivésése. A régi sarokszelepet érdemes új, igényesebb kivitelûre cserélni, mert ez lényeges szerelvény. Ha azonban ez esetleg máshol került beépítésre, és jól mûködik, nem szükséges közvetlenül a vízóra elé újat szerelni.
Az esetleges új sarokszelep csak annyira álljon ki a csempeburkolatból, hogy a zárótányérját is még fel lehessen csavarni a nyakára. Az órát is úgy kell felszerelni, hogy lehetõleg csak a búrája álljon ki a burkolatból. Ha a falüreg nem túl nagy, feltölteni nem nagyon szükséges, csempelapokkal lefedhetõ. Ehhez azonban a csempébe a sarokszelep és az óra számára megfelelõ méretû nyílásokat kell vágni. Ettõl nagyon idegenkednek az iparosok, nem véletlenül, hiszen a megfelelõ helyre kell szabályos, méretes nyílásokat készíteniük. Ezt már csak jó szerszámmal (gyémántszemcsés koronafúróval) rendelkezõ burkoló-mester képes szépen elvégezni. Az ilyen nyílásokat azonban nehéz pontosan bemérni, még nehezebb kivágni, ezért a pontatlan burkolati nyílásokat utólag felragasztott takarólapokkal célszerû eltüntetni (3). Az ilyen megoldások bizony bonyolultak, ezért is ritkák a falba süllyesztett vízórák.
Esetenként persze igyekeznek az igényesebb mesteremberek szép munkát végezni, ám ez nem mindig sikerül. A képünkön (4) bemutatott falba süllyesztett mérõ beépítéssel együtt pl. 8000 Ft-ba került. A burkolati nyílás ugyan csorba, a csõvezetéket azonban elrejti a kijavított csempeburkolat. Ez szerencsés eset volt, többnyire azonban a falon kívül szerelt órabeépítések a gyakoribbak (5, 6).
Vannak természetesen szerencsésebb esetek, ahol ún. szerelõaknákban futnak a vízvezetékek. Itt könnyebb a szerelõ dolga, mármint a beszerelést illetõen. Itt meg az óra mindenkori leolvashatóságát és a víz elzárását kell biztosítani az aknaburkolatra vágott kis ablakkal (7). Lakótelepi lakásokban ez viszonylag könynyen elvégezhetõ, és ha a szerelõaknát fedõ burkolat könnyen leemelhetõ, még ellenõrzõ ablakra sincs nagyon szükség.
A rendhagyó esetekrõl még sokat lehetne beszélni, de ennek nincs sok értelme. Helyette azt vizsgáljuk meg, hogy miként tudnánk vízóráinkat reális költségek mellett, igényesen beszereltetni. Ezt ugyanis ne bízzuk teljesen a szakemberre. Nézzünk utána, hogy milyen szerelvényeket célszerû beépíttetnünk, s azoknak hozzávetõlegesen mi az ára. A vízórák általában 2800-4000 Ft körüliek, a sarokszelepek kiviteltõl függõen 1000-2500 Ft-ért beszerezhetõk, a különbözõ csõvezetéki elemek pedig 250-900 Ft közötti áron vásárolhatók meg. Az árak ismerete csak a költségek reális felméréséhez szükséges, az áru beszerzését azonban bízzuk a mesterre.
Igényeinket mindig egyértelmûen meghatározva tudassuk a kivitelezõvel, vele közösen alakítsuk ki a végsõ megoldást. A mûszaki lehetõségeket és a helyi adottságokat ugyanis õ jobban ismeri nálunk. Amint elõzõ példáink is bizonyítják, a falba süllyesztett kivitel az igényesebb, de a megvalósítását kétségessé teheti a körülményesen helyreállítható csempe vagy lambériaburkolat, esetenként a vékony válaszfal is. Ilyen esetekben csak az igényesebb kültéri szerelvények beépítésével lehet a vízmérõt környezetbe illõbb módon felszerelni.
Az óra helye sem lényegtelen. Lehetõleg mindig olyan helyre kerüljön, ahol jól leolvasható. Ezt természetesen némileg befolyásolja a csõvezetéki leágazás helye is. A sarokszelep lehet bárhol, ha egyébként jól elérhetõ, cseréjére pedig csak akkor gondoljunk, ha már túl öreg, vagy szemet szúróan csúnya. A mérõóra mindig e csap mögé kerül, mivel a mérõk általában 75 mm körüli magasságúak, és kb. 80 mm átmérõjûek, a falból kiálló részüket a csõvezeték falba süllyesztett mélysége is meghatározza. Szükség esetén ferde szögû közbetétekkel ez módosítható, de csak 10-20 mm-nyit. Sarok-, azaz szakaszolószelepként megteszi a 1/2"-os golyóscsap is, ám kis mérete miatt csak falon kívüli, és igénytelenebb szereléshez megfelelõ. Falba süllyesztve ugyanis az elzáró fogantyúja mélyre kerülne. Ide hosszú szárú, normál elzáró szelep kell, falikoronggal, igényesebb kivitelû kezelõgombbal. Mosdóknál, öblítõtartályoknál a csapbekötéshez pedig különbözõ hosszúságú hajlékony, hollandianyás bekötõvezetékek használata a célszerû (8), s esetenként a régi sarokszelep betétjét, forgatógombját is érdemes szebbre cserélni.
A falüregek elfedéséhez használható készen vásárolt csempeajtó (9), de ezekhez hasonlót magunk is készíthetünk 1,5 mm-es lágyacél lemezbõl (10). Rögzítéséhez mágneses csappantyúból kiszerelt, ragasztott mágnesek használhatók. Ilyen esetben az órának még nyílást sem kell vágnunk, hiszen az ajtó leemelése után könnyen leolvasható az óra állás, s így a csempeburkolat is egységes maradhat. Beépítési mintaként bemutatunk néhány igényesen felszerelt vízórát is, amelyet a felhasznált szerelvények és igényes beszerelésük tesz a környezetükbe illõn esztétikussá (11, 12, 13).
Végül néhány gyakorlati tapasztalat: olcsón felszerelt vízóraszerelvények utólagos elfedése mindig kényszermegoldásokat szül, de ezek még mindig esztétikusabbak, mint a csupasz csövek.
Viszont e burkolatokat - jobb híján - magunk is elkészíthetjük.
A vízórák beépítési költsége elõbb-utóbb mindenképpen megtérül, egy munkából tehát nem érdemes kettõt csinálni. A mielõbbi megtérülést már a mérõórák megléte is elõsegíti, hiszen állandóan figyeljük a vízfogyást, igyekszünk elkerülni a felesleges vízfolyatásokat. Sõt, a csepegõ csapokat is hamarabb megjavítjuk, mert tudjuk, hogy így is sok víz elfolyhat, s magas lesz majd a fizetendõ számla.
S ezzel kapcsolatban még egy érdekes adalék: az egykaros csaptelepek víztakarékosabbak, mint a csavarorsósak. Ez érthetõ, hiszen egy mozdulattal elzárhatók, míg a többieket ehhez két-háromszor kell elcsavarni. Erre fõként csapcserék alkalmával érdemes emlékeznünk. Ha valóban takarékoskodni akarunk a vízzel, régi csapjaink helyébe ajánlatos egykaros csapot szerelnünk, mert nemcsak korszerûbb, de szerkezeti adottsága miatt biztosan többször fogjuk elzárni, mint a hagyományosakat.

2005.05.04

| Többi

vissza a rovathoz | vissza címoldalra

Legfrissebb magazinok